Tillmann J.A.: Az amerikai út

január 22, 2017

hannah_hoech_traumfahrt

Hannah Hoech: Traumfahrt

Is anybody there?

Laurie Anderson

There is no there.

Gertrude Stein

Attica is in front of me. Ezzel a mondattal Frederick Rzewski amerikai zeneszerző Attica című darabjában találkoztam, és azóta számomra Amerika foglalata.1 Bár Sam Melville, az 1971-es atticai börtönlázadás során megölt polgárjogi harcos leveléből származik, éppúgy a magaménak mondhatom, mint bárki más a földkerekségen. Ebben a repetitív zeneműben, az ismétlések, újratagolások és hangsúlyáthelyeződések folyamatában a kijelentés mindahány jelentésárnyalata hangsúlyossá válik: Amerika előttem van. Amerika velem szemben van. Amerika szemben áll velem. Körös-körül, előttem és a hátam mögött is Amerika van… A darab dinamikusan kiépülő akusztikus terei és ismétlődései révén példátlan intenzitással idézi meg azt, hogy amerre csak nézünk, Amerika vesz körül bennünket.

Amerika itt van. Errefelé is, mint mindenütt, egyre inkább Amerika van. Ez a tapasztalat messzemenően egybecsendül Gertrude Steinnek az Egyesült Államokról mondott enigmatikus szavaival („ott nincs ott”), melyek a kanadai Northrop Frye szerint azt jelentik, hogy „a láthatár hívó szava, a mely a 19. században egyik óceántól a másikig terjesztett ki az országot, kulturális egyformasághoz vezetett, olyannyira, hogy egyik hely olyan lett mint a másik, így aztán minden egyenlőképpen ‘itt van’”.2

Amerika észlelése

Az “itt” és az “ott” közti különbségek kiegyenlítődésének kérdése időközben más nagyságrendben jelentkezik: ami néhány évtizede még egyetlen ország belső problémájaként merült fel, az ma a Föld valamennyi kultúráját érinti. A kérdés persze eltérő súllyal vetül fel az amerikai, valamint a többi európai és nem-európai kultúra esetében, ami az ezzel kapcsolatos álláspontok különbségében is megmutatkozik. A problémát azonban mindenek előtt az Egyesült Államok sajátságainak és sajátos helyzetének észlelése jelenti.

Ebben a kísérletben első és utolsó referenciám is Amerika zenei tájairól származnak. Nemcsak kifejezőereje miatt preferálom a zenét, hanem azért is, mert a jelenlegi diskurzusoknál élesebben és pontosabban szólaltatja meg a “hely szellemét”. Kitüntetettsége az észlelésben különösen akkor tűnik fel, ha a reflexió egyik legfőbb területével, a mai amerikai filozófiával, annak önreflexiójával vetjük össze: Richard Rorty szerint a mai demokratikus társadalomban nincs szükség filozófiára és át kell adnia helyét az irodalomkritikának, a politikatudománynak és a természettudományoknak. Állítása azért is figyelemre méltó, mivel a filozófia “lefokozása”, társadalomtechnikákkal és tudományokkal történő helyettesítése mellett egyszersmind a mai (amerikai) demokrácia (filozófiai) kétellyel nem illethető, mindenek felett álló voltát állítja. Ez szöges ellentéte a filozófia eredendő, szókratészi intenciójának, a köz kételytelen vélelmeire való rákérdezésnek és hiszemei kétségbevonásának.

A distancia változása

Egyetemi életünk, mint egyáltalán egész életünk, igen lényeges pontokban amerikanizálódik.” – állapítja meg 1919-ben Max Weber A tudomány mint hivatás című előadásában.3 Ez a kijelentés a közlés időpontja miatt figyelemre méltó, hisz tartalmát tekintve mára hétköznapi tapasztalattá vált. A század második évtizedében azonban a közvetlen amerikai kulturális és gazdasági befolyás a maihoz képest úgyszólván elenyésző volt. Az Amerikában jártas Weber számára az amerikanizálódás ezért feltehetően mást jelentett: mindannak fokozatos felerősödését, ami Amerikában akadálytalanabbul, nagyobb méretekben és gyorsabban bontakozott ki. Azaz egy korabeli európai megfigyelő a korszak Amerikájában, mintegy konkáv tükörbe nézve, felnagyított és forszírozott európai folyamatokat láthatott. Ezért az amerikanizálódás nem valamiféle külső hatásként mutatkozott. Ám az I., majd még inkább a II. világháború győztesének – kezdetben katonai, majd egyre inkább minden területen tapasztalható – közvetlen európai jelenléte folytán ez fokozatosan megváltozott. A különbségekről kiderült, hogy nem is egyszerűen egy kapcsolati revival elkerülhetetlen velejárói. Nem pusztán egy korábban levált és saját útját járó, elszakadt rokonsággal való találkozás során megtapasztalható eltérések ezek. A közben kialakult differenciák ennél erősebbek. Mindenek előtt azonban felvetődik a kérdés:

Mitől megyünk napnyugatnak?

Amerika “felfedezésének” ideje egybeesik a korabeli európai szemlélet nagymérvű átrendeződésével. Ennek egyik szembetűnő következménye az, hogy az érdeklődés homlokterébe a kívüllevő és territoriális külső kerül. Ez együtt jár az Ígéret Földjének, a zsidó-keresztény kultúra egyik alaptoposzának átalakulásával. Az Ígéret Földje, amit Izráel az egyiptomi fogságot követő pusztasági vándorlás végén ért el, utóbb Krisztus és követői számára – mint Isten Országa nem evilágról valónak bizonyult. Deterritorizálódott, elvesztette kiterjedését, földi, területi jellegét és u-topikussá vált; nem-helyszerű színterévé az én és a te – személyes isteni jelenléttel átjárt – közössége vált. A későbbiekben az Ígéret Földje fokozatosan re-territorializálódott, újra földiesült, és utópikussá vált.

Mi történik az utópiákkal, ha megvalósulnak? Ha toposzt találnak maguknak és materializálódnak? Ha a különféle keresztény utópisták, a rappisták, huttererek, owenisták és mindenféle szerzetek az exotériában valóra válthatják vágyaikat?

Amíg a katholikus és orthodox keresztény egyházak története az (asztal)közösségből kiinduló egység megőrzésének ill. megteremtésének hatalomszínezte torzulásait viseli magán, addig a nyugati egyházszakadás után kialkuló szabadegyházakat a szétszóródás tünteti ki. Az előbbiek centripetális erejét időről időre azonban ellenpontozzák és kiegyenlítik (egyénekből és közösségekből eredő) centrifugális erők, az utóbbiak esetében ez a dinamikus egyensúlyfeltétel hiányzik. Fejlődéstörténetük maghasadásos mintázatot mutat; egyre újabb és újabb hasadások, elkülönülések és leválások sorozatait. Az “amerikai vallás” alapvető mozzanata az “önmagára hagyatkozás”, a self reliance Emerson által megfogalmazta eszméje. Ebből eredeztethető “az amerikai istenélmény nárcisztikus magányossága” (Otto Kallscheuer); az, hogy a teremtés kinyilatkoztatott (biblikus alapú) testvérisége és közössége helyébe “a keresztény ember szabadsága, egyenlősége és magányossága” kerül.4

Az (Isten előtti) magányosság tudatából és a térbeli tágasság adottságából így az ember és ember közti távolság új típusa alakul ki: „A puritanizmus belső tere – állapítja meg Richard Sennet – a legradikálisabb individualizmus tere volt, s mint ilyen, teljességgel megfoghatatlan.”5

Ami korábban csak az egymás számára idegen kultúrák emberei közti távolságtartásban jelentkezett, az egy kultúrán belülre kerül és interiorizálódik. Ennek köszönhetően a személyi lehetőségek, az individuális fejlődés tere tömegesen kitágul. Egyidejűleg a közvetlenül jelenvaló másik – személyét nem kevésbé mint testét tekintve – példátlan messzeségbe kerül.

Thoreau, az amerikai individualizmus emblematikus alakja például többször is hangot ad a másik ember testi közelségétől (“állati melegségétől és kigőzölgésétől”) való viszolygásának.6 Még az amúgy Amerikától állandó elragadtatottságban író Bölöni Farkas is hátrahőköl attól a hidegségtől, ami ott az érintkezések során megcsapja. Pedig nem az ezredvégen, hanem a 19.sz. első felében utazott a Státusokban!7

Ana Barrado Floridában készült fotói koncentrált és érzékletes képet adnak Amerika kultikus tárgyairól: fürdői és fegyvereiről.1 Képeken úszómedencék, csőrendszerek, csúszdák között, pálmafák alatt villannak fel az élet fény-pontjai. A Rakétakertben – Rocket Garden, Kennedy Space Center – készült felvételeken ezüstfehér idolok, égre meredő oszlopok és állványok, fallikus formák között járnaka látogatók. Ez a technototem-temető egy harcias magaskultúráról tanúskodik, és akárcsak a West Point katonai akadémia rakétaformák közé fogott temploma, a harc és a haditechnológia sajátos huszadik századi szakralizálását mutatja.

Ebben a Rousseau javallotta új civilvallás, a közös nemzeti-polgári kultusz is jelentékenyen közrejátszik, hisz „a western, az új világ mitológiája, Amerika civilvallása”.9 Egyidejűleg azonban egy poszthumán technikai mitológia működése is megfigyelhető. Amiként a szakrális technizálódik, funkcionálissá fajul, úgy szakralizálódik, és ékelődik mindjobban bele a techno-logosz a személyes és személyközi terekbe. A drive in templomok, szintúgy a képernyőkön ágáló elektronikus evangelizátorok, éppúgy ehhez a jelenséghez tartoznak, mint az internet körül viruló hiedelemvilág.10

Disneyland über alles

Amerika honfoglalása egy hadjárat nyugatra. Ennek végén, a Csendes-óceán partjáról, Hollywoodból terjed el e honfoglalás mítosza, az újvilág mitológiája, az egész Földön.” – írja Hannes Böhringer Németországban, Európa leginkább amerikanizált országában, ahol a II. világháború óta, a Vezető Világhatalom által vezényelt “re-edukáció” jegyében, nemcsak a múlttól való megszabadulás tekintetében, hanem szinte minden téren az amerikai mintát követik. Az egész Ruhr-vidék arculata egyre inkább amerikaivá válik. – jegyzi meg Karl Ganser építész a legnagyobb európai Shopping Mall megnyitása kapcsán.11Ezért voltaképpen egész Németország magán viselhetné az ott megnyílt Warner Bros. mozi-centrum feliratát: Hollywood in Germany. Persze nemcsak Németország, hanem az egész világ amerikanizálva lesz. (Böhringer)

Az újvilági mitológia elterjesztésére azonban először szülőhazájában került sor. Amerika hollywoodizálásának technikai feltételeit a két háború közti moziépítési hullám teremtette meg. Ennek tetőpontján, a huszas évek végén katedrális méretű óriásmozik épültek; a fénysebesség effektusai ezekben a templomokban a kollektív emlékezet új formáit teremtették meg” – írja Paul Virilio A háború és a mozi című könyvében.12 Ezeknek a képkatedrálisoknak a fennállása a „kollektív emlékezet új formájával”, a western virágkorával esik egybe. A western nem pusztán az amerikai mozi egyik műfaja, hanem egy sajátos, kinematografikusan megkonstruált nemzettudat. Ebben a historikus elemekből, fenséges tájakból, individuális hősiességből álló komplex alkotásban magatartásmódok és értékek nemzeti önértelmezési gyakorlattá válnak

írja Böhringer. A western-hős egy olyan politikai mitológia magva, amely egyszerre nemzeti és univerzalisztikus. A 20. század mindahány mitológiája közül a legemberibbként maradt fenn, és a jeans, valamint a cigarettareklám révén minden kultúra magától értetődő hétköznapjának részévé vált.” 13

Ez a mitológia olyannyira hétköznapivá vált, hogy manapság nem könnyű olyan tárgyat találni, ami ne lenne valamelyik elemével meghintve. A gyerekpohárra nyomott nagyfülű, törvényes védelem (TM) alatt álló egér is ezt a mitológiát hirdeti. Akárcsak egykor a görög városok exportra készült cserépedényei, az ilyen tárgyak a domináns kulturális minta hordozói. A befolyásolás – a katonai és politikai mellett – ez esetben is a technológiai, a kereskedelmi, a szállítás vektorok mentén, az uralkodó kultúra képzeteinek terjesztésével történik. A világtörténelmi győztes nyelve ellenállhatatlan – állapította meg a maga korában Hegel.

Ennek a kialakulását – a földrész meghódítása nyomán létrejövő – szociális és gazdasági tér egyedülálló homogenitása (viszonylagos történettelensége, ill. előtörténetének tudattalanba űzése, helyhez nem kötődése és tagolatlansága) tette lehetővé. „Az amerikaiak az őket körülvevő világot határtalannak tartották, s ebből az következett, hogy saját hódítási és terjeszkedési képességüknek sem látták korlátait.”14

Ez a világtapasztalat a legszemléletesebben a westernben mutatkozik meg: nincsenek partok, határok, tengerek; csak hatalmas térségek, néptelen és gazdátlan tájak jelennek meg. Ám a sajátos földrajzi adottságok a minden addiginál kötetlenebb újvilági individualitás kialakulásában is meghatározónak bizonyultak: „Nekünk, amerikaiknak – mondja Paul Olchváry, magyar-amerikai író – akkora terünk van a helyváltoztatásra (és legtöbbször az anyagi lehetőségünk is megvan hozzá), hogy nemcsak arról győztük meg magunkat, hogy oda mehetünk, ahová akarunk, hanem arról is, hogy azzá lehetünk, amivé akarunk.”15

Hollywood és vidéke hiedelemvilága

Ma, miként már egy ideje, a világ filmtermékeinek és forgalmazásának túlnyomó többsége amerikai. A film különféle formáiban életformák reklámjaként hat. Ebben a médiumban jelennek meg a leghatásosabban a követendő tárgy-, érték- és viselkedésrendszerek. Nem utolsó sorban ennek a nagyipari technológiával gyártott, és kifinomult beetetési stratégiákkal terjesztett életforma-hirdetésnek köszönhetően Amerika a világ példa-képe. A külső világ számára közvetített képei jelentik a mértéket, a centrális mintát – Kiskőröstől Katmanduig: „Hollywood egy minden népek és államok feletti népet gyűjt egybe.”16

A növelése érdekében hathatósan fáradoznak: a példakép-követő népesség számára földszerte három óránként új fast food nyit az egyik amerikai-vállalat. A vonzerő fokozása érdekében a cég hosszú távú együttműködési szerződést kötött az egértörténeteket ontó filmvállalattal. A gyermekkortól az aggkorig töretlenül, és minden célcsoportra kiterjedő gyermetegség olyan exportárú, ami a szép új világ embereinek személyiségfejlődésével függ össze.17 Albert Einstein 1933-ban egy levelében arról ír, hogy „[A]zok az emberek akik itt az ún. társaságot képezik, sokkal kevésbé szabadok, mint Európában. Ám úgy tűnik, hogy ezt nem érzik, mivel az életforma a személyiség fejlődését kezdettől fogva akadályozza.”18

A szabadság újvilági paradoxona, párhuzamban áll az amerikai individualitás paradoxonával: az individualitás kultusza hasonulási hajlamra és egyformaságra vezet: „Érdekes módon – írja Detlef B. Linke – az ámokreakció az Egyesült Államokban még mostanában is lényegesen gyakoribb, mint Nyugat-Európában. Ebben feltehetően az mutatkozik meg, hogy az individualizmus kultuszának tömegessége végül megintcsak viszonylag azonosformájú magatartásmódokba torkollik.”19

Elővételezett jövő

Amerika a sikeres és példaadó kísérlet a legkisebb közös nevező megtalálására. Úgy tűnik, a szétdifferenciálódó és szegmentálódó modern tömegtársadalmak számára ez fennmaradásuk feltétele. E téren Amerikának kezdettől fogva helyzeti előnye van, ami a bevándorlók megújuló hullámaival együtt érkező különbözőség kezelésének helyzetéből következik. Ezért vált az új típusú együttélés egyik hallgatólagos követelményévé a kulturális sajátosságoktól való megszabadulás.

Ez is a legkisebb közös nevező keresése ösztökél. Most éppúgy, mint a múltban. Ennek hatása a legszembetűnőbb a nyelvben, minden magasabb mentális művelet közegében: „Az amerikainak – írja Paul Watzlawick osztrák származású amerikai pszichológus – a miénktől alapjában eltérő a beállítódása a nyelvhez. Senki sem hozta a tudomására, hogy a nyelv tiszteletre méltó valami, egy természeti lény, melyet ha nem ápolnak, nagyon gyorsan elfajul és elcsökevényesedik. Számára a nyelv fogyóeszköz, olyan mint a papír zsebkendő – bármit tehet vele; nem fűzi bensőséges kapcsolat hozzá.”20

Az új kollektivitás azonban új identitást is kíván. Vélhetően ezért is hasonlít – mindennemű individualizmus ellenére – az amerikai kollektivizmus olyannyira a korabeli szovjet-oroszhoz. Ezzel kapcsolatban különösen figyelemreméltóak Alexandre Kojéve, oroszországi születésű francia filozófus megfigyelései: „Miután számos, összehasonlítást lehetővé tevő utazást tettem az Egyesült Államokban és a Szovjetunióban ( 1948 és 1958 között), az a benyomásom támadt, hogyha az amerikaiak egyszerűen csak meggazdagodott kínaiaknak vagy szovjeteknek tűnnek, ez csak azért lehet így, mert az oroszok és a kínaiak voltaképpen nem mások mint olyan amerikaiak, akik még szegények, de valamelyes kilátással a gyors meggazdagodásra. Ebből arra kellett következtetnem, hogy az american way of life a történelmentúli korszak sajátos életmódja, és hogy az Egyesült Államok mindenütt jelenvalósága a világban az egyetlen emberiség eljövendő ‘örök jelenét’ elővételezi. így az embernek az animalitásba való visszatérése már nem pusztán jövőbeli lehetőségnek, hanem már jelenbeli bizonyosságnak tűnt.”21

Vad nyugat

Az amerikai út “történettelenségének” is megvan a maga története. Meghatározó jegyei ugyan minden más nációnál közelebbi múltban, a múlt század során, a nyugatra nyomulás nagy hullámában alakultak ki: „A bevonulás az Ígéret amerikai Földjére az új világ vadságába vezet.”22 A vad nyugatra. Ahol állandóan fenyeget a vadon, akárcsak a vad indiánok. A világ vadsága és a valamennyiünkben rejlő vadság.

Ennek a folyamatosan hátrébb szoruló, vad határvidéknek a jelentősége már a kortársak számára is nyilvánvaló volt. Ez derül ki Frederik J. Turnernek 1893-ban, The Significance of the Frontier in Amerika címen tartott híres előadásából:A határvidéknek köszönheti az amerikai szellemiség nem egy jellemző vonását: támadó lendületű, nyerseséggel elegyes, fürkésző kiváncsiságát, leleményes gyakorlatiasságát, ami gyorsan megtalálja a legjobb megoldást, az anyagi technikai dolgokhoz való hozzáértést, amiből ugyan hiányzik minden művészi vonás, de nagy vállalkozásokat képes végrehajtani…”23 Az Óvilágból magukkal hozott képességek és erények mellé a vad határvidék meghódításához kellő tulajdonságokat kellett kifejleszteniük. A vadság legyűréséhez kellő erőszak maradandónak és mentalitást mindmáig meghatározónak bizonyult: példa-képeinek működésébe és társadalomlélektani hátterébe egy belső megfigyelő, Sigourney Weaver színésznő nyilatkozata enged bepillantást: „Egy olyan végsőkig elfojtott és frusztrált társadalomban, mint az amerikai, […] arról győzzük meg a nézőt, hogy amit lát, az igenis lehetséges, tehát elkövethető.”24

Mesterséges mindenség

A westernben a sivatag, a préri, az egyszerre fenséges és fenyegető természeti táj veszi körül az embert. Mint minden mitológia, a western is közös tapasztalatok sűrítménye. A sivatag, a sivár környezet, egyáltalán a természet veszélyes erre a civilizációra. A vadnyugati városkák lakatlan vidékek, a hatalmas távolságok, az áttekinthetetlen térségek közepette tűnnek fel, és csak a vasút jelenti az összeköttetést a civilizált világgal.

Ebben a természetfelfogásban történelem összegződik: nemcsak a vadnyugat, hanem Amerika meghódításának története. A kontinensnyi ország nemcsak sivatagokból, pusztaságokból, hanem sivatag erdőkből (Bölöni Farkas) is áll(t). A Go West évszázadai alatt a betelepülők nem a megszokott, ezer éve kultivált tájjal, megállapodott szomszédsággal és kialakult érintkezési hálózatokkal, hanem valódi vadsággal találkoztak: vad emberekkel és vad természettel.

A természet felől fenyegető vadsággal szemben a telepesek szekérvárakat emeltek. A civilizáció mesterséges szigeteit, oázisokat a természet sivatagában. Úgy tűnik, hogy a természetes és mesterséges az idő rövidsége, a gyors haladás folytán azonban nem tudott szervesülni. A belső megfigyelő, Paul Olchváry szerint: „Mi, amerikaiak – mellesleg mi, mai emberek, mindnyájan, akik nem szálltunk ki a technikai és gazdasági fejlődés, az egyre hatékonyabb kommunikáció stb. mókuskerekéből – tudatosan és természetellenesen abban a reményben igyekszünk megérteni a természetet, hogy megkülönböztethessük magunkat tőle. […] azt képzeljük, hogy a természet a miénk. A tulajdonunk.”25

Cyberamerika

Amerikának nincsenek szilárd határai; nincsen egyszer és mindenkorra definiálva”26, így az expanzió a kontinens meghódítása és benépesítése nyomán egy egészen új világ, a földönkívüli térség meghódításában folytatódott. A terjeszkedésnek ez a fordulata, világtér felé irányulása az újvilági tértapasztalatból és az időközben kialakult individualitásból egyenesen következett.Világraszóló űrbéli sikereink – írja Olchváry – , és általában technikai sikereink is végső soron az észak-amerikai kontinens belső terének, és – merészkedjünk egy lépéssel tovább – a tulajdon belső terünk kitágításának tekintendők.”27

A hatvanas években megkezdett és a holdraszállással kulmináló Apollo-program egyszerre mutatta az Ígéret Földjére irányuló erőfeszítések tetőpontját és – folytathatatlanságát. A földön kívüli tér a “mennyei” reményekkel átjárt expanzív törekvések végpontjának bizonyult. Kiderült, hogy nem kizárólag technikai és pénzügyi akadályokon múlik, hogy az ember más bolygókra utazzon, vagy hogy hosszasan tartózkodjon egy űrállomáson: az ember földiesre formált lénye nem képes sokáig elviselni a súlytalanságot, a holdbéli tájak sivársága pedig nem jelent vonzó célpontot új telepesek számára.

Az Apollo-program lezárulásával egy időben azonban kibontakozott egy másik program, mely megteremtette az expanzió folytatásnak lehetőségét: működésbe lépett a katonai célból kifejlesztett ARPANET hálózat, ami lehetővé tette számítógépek összeköttetését, valamint kezelőik közös, virtuális világának kialakítását.28 Az Újvilág felfedezése óta töretlen lendülettel folyó terjeszkedés ugyan megtört, de a technológia belterében újabb korlátlannak tetsző távolok nyíltak.

Cyberspace is the latest American frontier, a khibertér az utolsó amerikai határvidék. – írta 1994-ben Alvin Toffler szerzőtársaival A Magna Carta for the Knowledge Age című manifesztumban.29 A vadnyugat szelleme lovat váltott, és immár az információs hálózatokban vágtat: „A bioelektronikus határvidék (frontier) a megfelelő metafórája annak, ami a cybertérben történik, amennyiben a felfedezők és feltalálók szellemére gondolunk, mely arra indította a régi hajósokat, hogy feltárják a világot, és amerikai pionírok nemzedékeit késztette arra, hogy megszelíditsék az amerikai kontinenst, és amely legutóbb a világűr feltárására vezetett.”

A cybertér – sok egyéb mellett – régi amerikánus remények valóra váltását ígéri:Olyan világot teremtünk – írja John Perry Barlow, az Electronic Frontier Foundation alapítója –, melyben minden egyes ember minden helyen kifejezésre juttathatja meggyőződését, bármennyire individuális légyen is az. A mi világunkban mindaz, amit az emberi szellem teremt, ingyenesen reprodukálható és szétosztható. A mi világunk mindenütt és sehol sem jelenvaló, és nem ott van, ahol testek élnek. A szaporodó ellenséges és kolonizáló rendelkezések a szabadság és az önrendelkezés korábbi védőinek helyzetébe hoznak bennünket…”30

Számomra a szabadság virtuális és paradox amerikai valóságának problémáját mégis egy európai, Paul Virilio fogalmazta meg a legtalálóbban: „A huszadik század egyrészt felszabadította a valóságos gyarmatokat, másrészt azonban megteremtette a legutolsó gyarmatbirodalmat, a virtualitás birodalmát. És az sem véletlen, hogy a folyamat középpontjában az amerikaiak állnak. Ne felejtsük el, hogy Amerika az egyetlen gyarmat, amit nem szabadítottak fel. Így csakis önnön mását alkothatja újra.”31

A hősök térvesztése

A terjeszkedésvágy virtuális irányvételével egyidejűleg a reális tér beszűkülésének jelei észlelhetők az amerikai tömegkultúrában. A westernben uralkodó tágas és fenséges tájak egy ideje már csak a földönkívüli frontierek körül tűnnek fel a filmekben.32 Fő színterük, a technikai rendszerek sokaságával átszőtt, torlódó terű város – miként a Szárnyas fejvadász esetében – még a klasszikus gengszterfilmek és a film noir városainál is zártabb belvilágként jelenik meg. A western végtelen horizontja helyett egyre gyakrabban a toronyház vertikuma képezi az események színterét. De nemcsak a színtér vált szűkebbé, hanem az amerikai film alapfigurájának, a western-típusú hősnek a személyiségében is a térvesztés tünetei mutatkoznak. A Batman, akárcsak a Superman, az újabb filmváltozatokban úgy jelenik meg, mint akinek nem volt elég alkalma (helye és ideje) ahhoz, hogy hétköznapi emberből (western-)hőssé válhasson. Ezért a hőssé fejlődő cowboy helyett eleve kettős életet élő figuraként jelenik meg, akinek személyében egy hétköznapi és egy különös képességű személyiség él összetorlódva, mintegy társbérletben.

A tudathasadásos hősökhöz képest a hagyományos western-erényeket hordozó alakok még ma is képesek a hősiesség kibontakoztatására. Egy olyan figura láttán, mint amilyen például a Die Hard főhőse, visszamenőleg is érthetővé válik az, amit Böhringer a western mitikus dimenziójáról mond: „A westernhős nemcsak egy stílust testesít meg, hanem roppant feladata van: Amerika megmentése. Egyfajta isten, egy istenember, egy megmentő és megváltó. A cowboy hőskultusza a sztárkultuszba, Hollywood csillaghitébe ágyazódik. A sztár egyetlen szereppé egyesíti az általa játszott valamennyi filmszerepet, sőt olykor saját életrajzába ülteti át.”33

Anderson Amerikája

A 80-as években Laurie Anderson egy nagyszabású multimédia-művel, a United States című darabjával lépett föl számos amerikai és európai nagyvárosban.34 A több estére kiterjedő, nyolcórás művet egy svájci kritikusa a 20. század Niebelung-gyűrűjének nevezte. A hasonlítás nem alaptalan, mivel nemcsak tartama tekintetében mutat párhuzamot a wagneri Gesamkunstwerkkel. A médiumok sokaságát használó zenemű azonban intenciójában alapvetően különbözik a wagneritől: szándéka nem egy mitikus elemekből összeállított magánmitológia kollektív, “nemzeti” valláspótlékként történő celebrálása. Anderson műve ennek éppen ellenkezője: magát az amerikai mitológiát tematizálja, a hétköznapi amerikai álom világát helyezi metszően ironikus megvilágításba. Megnyilatkozásai szerint módszeresen és rendkívüli tudatossággal dolgozza fel az amerikai mítoszvilágot.35

Mítosztalanító munkájának mélységét talán ennek egyik legnépszerűbb része, az elektronikusan torzított énekbeszédként előadott O Superman mutatja. Anderson ezt a darabot Jules Massenetnek ajánlotta, akinek El Cid című operájában a hős Istent szólítja így: O souverain, o juge, o pére… Anderson átiratában ez kissé másként hangzik: „O Superman, O Judge, O Mom and Dad…, ha nincs is már szeretet, még mindig megvan az igazságosság, és ha nincs is már meg az igazságosság, még mindig megvan az erőszak, és ha már erőszak sincsen, még megvan a Mama. Halló Mama! Tehát végy a karjaidba, Mama, a hosszú karjaidba, az automatikus karjaidba, az elektronikus karjaidba, a petrolkémiai karjaidba, a katonai karjaidba…”

A United States I-VI. hang- és fényszínháza nemcsak az amerikai terek és idők zónáin kalauzol végig, hanem az american dream éberálomvilágának egész tárházát térképezi fel és világítja át. Egyik epizódja az újvilági mitológia sajátos megnyilatkozását mutatja be: bevezetőjében egy olyan szektáról beszél, melynek tagjai már egy ideje Noé bárkájának útvonalát kutatják. A tengeráramlásokat és szélirányokat vizsgálva arra az eredményre jutottak, hogy az Édenkert egykor New York közelében terült el. Az elbeszélés végére érve azt kérdi: „Elnézést kérek, meg tudná mondani, hol vagyok?”

•••

Megjelent: KRITIKA 1999/5.

COPYRIGHT Tillmann J. A.

barrado-3_new Ana Barrado fotója

1 Frederic Rzewski: Attica / Coming Together. A 180-as csoport előadásában; Hungaroton SLPX 12545, Bp.1983.

2 Northrop Frye: Az Ige hatalma, Európa, Bp., 1997. 131.o.

3 Max Weber A tudomány mint hivatás, in M. Weber: Állam, politika, tudomány, KJK, Budapest, 1970. 128.o.

4 Otto Kallscheuer: Gottes Wort und Volkes Stimme. Frankfurt, 1994.; uő.: Az egyén, a közösség és Amerika lelke. Világosság 1996/4.

5 Richard Sennett: A semleges város, Café Babel 1997/2. 16.o.

6We want to be farther apart, that all animal heat and moisture may have a chance to evaporate.” Thoreau: Walden and Other Writings, Bantam, New York, 1979. 209.o.

7 Bölöni Farkas Sándor: Napnyugati utazás. Helikon, Bp.1984.

8 Ana Barrado, Atelier Peytl, Tokyo, 1989.

9Hannes Böhringer: McClaud őrnagy önuralma, MŰHELY 2001/ 5. 73. o.; http://www.c3.hu/~tillmann/egyebek/arsvitae/bohringer_mcclaud.html

10 Ezek burjánzása csak a tudatlansággal vetekszik: a 80-as években például a haditengerészet csak a Katholikus Püspöki Kar tiltakozására adott új nevet egyik atomtengeralattjárójának, mely addig a Corpus Christi nevet viselte…

11 Die Zeit, 1996.09.06.

12Tillmann J. A.: A kép kétes hatalma. Paul Virilio, a háború és a mozi, VIGÍLIA 1987/5. ; https://filmmozi.wordpress.com/2010/02/05/orcus-neontuzeben-the-blade-runner-a-jovo-mint-sci-fi-passio/

13Hannes Böhringer uo. 78. o.

14 Richard Sennett uo. 18. o.

15 Paul Olchváry: Igazi amerikai? 2000 1997/1, 26. o.

16 Hannes Böhringer: Auf dem Rücken Amerikas. Eine Mythologie der neuen Welt im Wes­tern und Gangsterfilm. Merve Verlag, Berlin, 1998. 143. o.

17Christopher Lasch: Az önimádat társadalma Európa, Budapest, 1986.

18 Albert Einstein: Hogyan látom a világot? Gladiátor Kiadó, 1994. 123. o.

19 Detlef B. Linke: Hirnverplanzung. Die erste Unsterblichkeit auf Erden. Rowohlt, Reinbek, 1993. 65.o.

20 Paul Watzlawick: Gebrauchsanweisung für Amerika. Piper. München-Zürich, 1978. 94. o.

21Alexandre Kojéve: Introduction to the Reading of Hegel, Cornell University Press, 1969, 161.o.

22 Hannes Böhringer: Auf dem Rücken Amerikas, i.m. 29. o.

23 In Frederick Jackson Turner: The Frontier in American History. 1921.; http://www.gutenberg.org/files/22994/22994-h/22994-h.htm

24Magyar Narancs 1996. 05.16.

25 Paul Olchváry i.k. 27. o.

26 Hannes Böhringer: McClaud őrnagy önuralma i.k. 73.o.

27Paul Olchváry uo.

29 Alvin Toffler et alii: A Magna Carta for the Knowledge Age http://www.pff.org/issues-pubs/futureinsights/fi1.2magnacarta.html

30 John Perry Barlow: Unabhängigkeitserklärung des Cyberspace. telepolis. Die Zeitschrift der Netzkultur (Bollmann, Mannheim) 1996/0. ; https://www.eff.org/de/cyberspace-independence

31Paul Virilio: Ezredvégi beszélgetés 2000 1997/9; http://www.c3.hu/~tillmann/konyvek/ezredvegi/virilio.html

32 Így például a Csillagok háborúja telepeseinek hátterében.

33 Hannes Böhringer: Auf den Rücken Amerikas i.k. 118. o.

34Laurie Anderson: United States, Warner Bros. 25192, 1984.; United States. Harper & Row, New York, 1984.

35Laurie Anderson: Stories from the Nerve Bible. Harper, New York, 1994.

Reklámok

TILLMANN, J. A.: „Kína nyugtalansággal tölt el”

május 17, 2012

Kung Fu Performance In Zhengzhou

A fenti kijelentést Pascal vetette papírra, és ma is legalább annyira indokoltan élő érzés, mint a 17. században. A Kínával kapcsolatos nyugtalanságra számos jelenség ad okot, az európai kultúra körében éppúgy, mint kívüle. Magyar viszonylatban éppenséggel a nyugtalanság hiánya nyugtalanító, ami vélhetően a Kínával kapcsolatos tájékozatlanságra, olykor naiv egzotizmusra vagy egyszerű tudatlanságra vezethető vissza.

Nem mintha itt nem volna élénk érdeklődés Kína iránt, ne lenne a sinológiának – bár csekély lélekszámú – kiváló művelője, ne volnának használható szakkönyvek, kínai kortársak és klasszikusok – bár többnyire kétséges minőségű fordításokban – , és ne lennének ún. Kína-szakértők. Mindazonáltal a hatékonyságát globális méretekben mutató kínai gondolkodás tényleges minéműségéről és működéséről itt láthatólag elég kevesen szereztek tudomást. (A sinológia többnyire nyelvészetben merül ki, ami pedig kínai filozófiaként hozzáférhető, az korlátolt marxista olvasatban vagy ezoterikus körítésben jelenik meg az egyetemeken és a könyvkiadásban egyaránt.) Talán ezért is tapasztalható példátlanul nagyfokú értetlenség Kína külföldi műveleteivel, illetve általában a kínai geopolitikával kapcsolatos megnyilatkozásokban.

Kínai geopolitika

Kína kommunista közelmúltja, és ilyetén mai ornamentikája elfedi azt a tényt, hogy „élcsapata” nagyon is régi hatalmi gondolkodást és politikát folytat – elődeihez képest más eszközökkel és más fénymáz fedezékében, méghozzá globális szinten. Jellemző lépése volt a közelmúltban az – aminek híre nem hatolt el a magyar médiumokig –, hogy Kína megvett három nagy kikötőt legfőbb közvetlen riválisa, India körül. Természetesen kereskedelmi kikötőt, kereskedelmi aktus révén. Ezek a kikötők azonban stratégiai jelentőséggel bírnak, és katonai célokra is bármikor felhasználhatók.

Kína afrikai terjeszkedéséről, és annak jellegéről a magyarul olvasók is értesülhettek egy afrikai szerző, Sanou Mbaye kiváló írásából. Az Afrikai Fejlesztési Bank vezetőségének volt tagja számára a kontinensen zajló folyamatok és a kínai gondolkodás összefüggése is nyilvánvaló: „Napjainkban annak lehetünk tanúi, miként alkalmazzák Szun-ce eszméit Afrikában, ahol Kína fő céljai: az energiaforrások és az ásványkincsek biztosítása a gyors gazdasági növekedéshez, betörés új piacokra, Tajvan befolyásának csökkentése a kontinensen, kibontakozó világhatalmi tekintélyének megszilárdítása s az Afrika számára meghatározott exportkvóták megszerzése.(…) A feldolgozatlan áruk afrikai exportjának több mint 80 százalékát Kína vásárolja fel. Most pedig kínai munkaerőt visznek egy olyan kontinensre, amely bővelkedik jó erőben lévő munkásokban. Egy évtized alatt több kínai települt át Afrikába, mint ahány európai él összesen a kontinensen a több évszázados európai gyarmati és neokoloniális uralom után. (…) Kína megszerezte az ellenőrzést az afrikai helyi ipar jelentős része felett, s ezáltal megkaparintotta az exportkvótájukat.” (Népszabadság 2011.02.19.)

Tény, hogy Kínának nincs kolonialista öröksége, sem ezzel kapcsolatos bűntudat nem terheli. Bűntudata egyébként sincs, hiszen a bűntudat zsidó-keresztény fejlemény.

Kerülőút Kínán keresztül

Mindezzel nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy valamiféle „Kína-szakértő” volnék; amit a kínai gondolkodásról tudok, azt főként annak köszönhetem, hogy ismerem François Jullien néhány munkáját. Róla ugyanis méltán állítható, hogy a kínai gondolkodásban kivételesen jártas, nagyszámú könyve közül nagyobb nyelveken ma a legtöbb hozzáférhető. Tudásának ez a kivételessége paradox módon abból adódott, hogy őt Kína nem érdekelte, azazhogy nem Kína érdekelte: filozófusként a hallgatólagos alapfeltevések foglalkoztatták, a görög eredetű gondolkodásunk „talapzata”. Fiatal filozófusként arra a belátásra jutott, hogy ez az európaiak számára rejtett alap csak kívülről, egy egészen másfajta gondolkodás felől válik láthatóvá: Így jutott el a kínai gondolkodáshoz, mivel a nyelvi rokonság, ill. a görög filozófiai hatás folytán úgy az indiai, mind pedig az arab egyaránt alkalmatlan erre. Párizsi tanulmányai után ezért ment Kínába, ahol összesen tizenkét évet töltött a kínai filozófia tanulmányozásával.

Jullien előadásaiban és interjúiban többször is elmondja, hogy ez számára egy kerülőút volt Kínán keresztül, amelynek révén saját gondolkodása megértéséhez jutott közelebb. És természetesen az ettől eltérő, a kínai gondolkodásformák sajátságait is jobban megismerte. A kétféle gondolkodás különbségei, és az ebből adódó megértési nehézségek persze nem csak filozófia traktátusokban, hanem egészen elemi szinten is megjelennek. Kezdve olyan egyszerű, nyelvkönyvi kérdésnél mint: Mi az a dolog? Amit kínaiul szó szerint így tesznek fel: Mi az a kelet-nyugat?

Az eltérés nagyságrendjét mi sem mutatja jobban annál, mint az, hogy a kínai gondolkodásban nem játszanak szerepet olyan alapfogalmak, mint az én, a lét, isten, a szabadság. Nem a személy, a szubjektum a gondolkodás kiindulópontja a maga szándékaival, koncepcióival, kezdeményezéseivel; Kínában a szituáció formájában gondolkodnak(Jullien).

Mindez korántsem pusztán filozófiai vagy teológiai probléma, hiszen szabadságfogalom hiányában elég nehéz érvelni olyan, ebben a kultúrában egyetemesnek tekintett emberi jogok mellett, mint amilyen a szabadság. Járulékos nehézség e téren, hogy a jogfelfogás alapvető különbözése. Ami az emberi jogok eszményi világánál sokkal kézzelfoghatóbb területeken is okoz bonyodalmakat.

A sino-filozófia művelése mellett Jullien ennek köszönhetően működik gazdasági tanácsadóként is. Ugyanis kínai hídépítési projektje során egy francia vállalat azt tapasztalta, hogy kínai partnerei nem teljesítik a szerződésben vállalt feladataikat; a több éves építési folyamat során egyre nagyobb eltérések mutatkoztak, úgy az építési határidők, mind az egyéb megállapodások tekintetében. Az okok nem a teljesítőképesség  hiányára, laza munkafegyelemre, és más hasonló tényezőkre, hanem a szerződés eltérő értelmezésére vezethetők vissza. Ezért keresték meg Julliant, mint a kínai gondolkodásban jártas szakembert, és kérték föl közvetítőnek. (Tanácsadói tapasztalataiból később írt egy kis könyvet Kínai gondolkodás menedzserek számára,melyet hiába próbáltam több magyar kiadónak is figyelmébe ajánlani.)

A tárgyalások során kiderült, hogy az értelmezési különbségek nem pusztán az szerződésjog eltérő felfogásából adódtak, bár az sem éppen elhanyagolható eltérésen alapszik: „A kínai császári birodalom nem jogi vagy törvényi rendszeren alapszik. Létezett kódja a jutalmazásnak és a büntetésnek, de nem létezett a jog eszméje.” – mondja Jullian. Az okok messzebb keresendők: az európai és kínai gondolkodás eltérő alapjainál. A döntő különbségek ugyanis a két kultúra eltérő gondolati alapjaiból adódnak. Gondolkodásunk görög kezdeteitől fogva modelleket képez, koncepciói vannak, amelyeket törekszik megfeleltetni a valóságnak, ill. a valóságot az elgondolásnak. A kínai elgondolásban a világ nem állandó, nincs természet-fogalom, a valóságnak folyamat-jellege van. Minden folyamatos átmenetként kerül elgondolásra, ezért kitüntetett figyelem illeti a dolgok együttállását, a tárgyak, jelenségek, emberek diszpozícióját.

A gondolkodás: folyamatban való gondolkodás. A realitáshoz fűződő legfőbb viszony az alakulások, a folyamatok szabályozása: „a szabályozás képessége nagy szerepet játszik, és ez lehetővé tette a gazdasági modernizálódás felé tartó átmenetet. – állapítja meg Jullian. –

Erről pedig Európának fogalma sincs. (…) A kínai gondolkodás a hatékonyság kapcsán azt mutatja számunkra, milyen lehetne egyfajta stratégiai hatékonyság, a körülmények szakértelme. Vagyis nem modellálni, hanem egy-egy szituációt értékelni, hogy felfedezzünk benne valamilyen tendenciát, egy lehetséges hordozót, a szituációban rejlő potenciált.”

Ezek a nem éppen elhanyagolható különbségek mégsem jelentik azt, hogy a kínaiak  emberek egy másik glóbuszról (Leibniz) lennének. Mint ahogy azt sem, hogy a kínai gondolkodás híján volna a koherenciának, s ne jellemezné magasrendű intellektualitás és kreativitás. (A nagy művészeti kiállítások élmezőnyében a legjobb tíz közül többnyire három kínai.) Sőt, mi több, a valóság változandóságára alapuló gondolkodás fölöttébb előnyös manapság, amikor nyilvánvaló, hogy a mai modellek (elgondolások, tudások, intézmények, termékek…) holnapra meghaladottá válnak, s csak a változás állandó.

A kritika európai dolog

Ami leginkább okot ad a nyugtalanságra, az az, hogy a kínai gondolkodásból hiányzik a közhatalom és közvélekedés nyilvános kritikájának mind görög (szókratészi), mind héber (prófetikus) hagyománya. Híján van a nyilvános diskurzus, a kritikus közgondolkodás intézményeinek; ismeretlen az agórán nyilvános kritikát kifejtő gondolkodó, a független értelmiségi alakja. Míg a görögség történetét az érdekek és vélemények ütközése, nem utolsó sorban a nyilvános diskurzusok, a logosz logosz elleni küzdelme, az érvek ereje határozta meg.

Kínában viszont Jullien szerint „a ’meggyőzés’ fogalmának nincs semmilyen jelentősége. A szónok alakja sem létezik, nincs agóra, nincsenek gyűlések, színház, a nyilvánosan mondott szónak semmilyen diszpozitívuma. (…) Kínában nem alakult ki igazán semmi ilyesmi. Előfordultak a disszidencia elszórt megnyilvánulásai, de ezeket véresen leverték, (…) a kínai tudósok a mai napig a hatalom emberei, a király tanácsnokai, ha úgy tetszik.” Ezért aztán Kínában nem is alakult ki az értelmiség alakja: „a kritika valami nagyon európai dolog. A politikai disszidencia és az értelmiség elkötelezett álláspontja csak egy egészen sajátos gondolkodási modellben lehetséges, amelyhez eszmei tervek, értékek és Isten tartoznak; hiszen voltaképpen egy olyan terv van a dolog mélyén, amelyhez az értelmiség beleegyezését adhatja, vagy amelyet elárulhat.”

A kínai gondolkodó nem vonja kétségbe a hatalmi vagy köztéri ember vélekedéseit, és nem hangoztatja próféciáit, hanem kitér a hatalom útjából, a „hegyekbe húzódik”: ez „a tudós kitérő viszonya a hatalomhoz. Kitérés morális, rituális okokból – a konfrontáció megvetése miatt –, de a cenzúrára való tekintettel is, ami a poétikus funkciónak ama kétértelműségére vezet, ami már a Dalok Könyvében is megfigyelhető…”

Mindez nem jelenti azt, hogy Kínában az adott hatalmi helyzet „mennyei harmóniája” ne váltana ki kritikát vagy ellenállást. Ezek kezelése azonban figyelemreméltó sajátságokat mutat, régebbi korokban csakúgy, mint mostanság. „A Pejping-Bao a világ legrégibb napilapja. Tizenöt évszázada jelenik meg. Első számát a IV. században nyomtatták Pejpingben, a mai Peking ősében. A lap szerkesztői gyakran lettek kegyvesztettek a kínai hatalmasoknál, mert megkérdőjelezték az állam és a vallás tévedhetetlenségét. A lap mégis mindennap kikerült az utcára, még ha a szerkesztők az életükkel is fizettek érte. E tizenöt évszázad során a Pejping-Bao mintegy 1500 szerkesztőjét akasztották fel.” (Ezt hírt az Újvidéki Magyar Szó közölte 1957-ben, és Kotányi Attila mottóul állította a Gangland és filozófia című írásában /Internationale stiuationniste, 1960./).

A mai kritikus gondolkodókkal kapcsolatos tradicionális kínai politika tanulságos epizódja volt ez év elején Ai Weiweivel, a nemzetközi mezőnyben is jelentékeny képzőművésszel szembeni hatósági fellépés. A korábban hazájában is méltányolt művészt sokáig azért tartották ismeretlen helyen fogva, mert rendszerkritikus író-barátjával, Liu Xiaobo Nobel-díjas költővel vállalt szolidaritást, és tőle érkezett híreket közvetített. Az ellene felhozott adócsalás vádja mellett különösen a műtermét érintő rendőrségi akció szimptomatikus: a szellemi központként is működő, méretes műteremházat két kirendelt munkagép rövid idő alatt földig rombolta… Ám a „szabályozásban” gondolkodó kínai potentátok idővel érzékelték a szituáció változását –  a külföldi tiltakozó akciók részükre kedvezőtlen hatását – és szabadon engedték.

A helyi mennyei harmónia

Minderről a „mennyei harmónia” magyar hívei mostanában mint az „erősödő keleti szél” kellemes hatásáról hallhattak. Mivel vezérük látott már legalább egy kínai-koreai labdarugó mérkőzést, világos számára a kínai stratégia és a kezelésével kapcsolatos teendők. Ám láthatólag nemcsak annak ilyen egyértelmű a kínai kapcsolatok kérdése, aki a „térdével gondolkodik” (Joseph Beuys), a kormányzati szakértők is hozzávetőlegesen hasonló mértékben vannak képben Kína felől. Azért is van jó okom ezt feltételezni, mert pár éve jelen voltam egy budapesti iszlám-konferencián, ahol az akkori kormány és ellenzék szakértői, egyetemi tanárok adtak elő; az előbbi frontembere (Corvinus Egyetem) turisztika távlatú vélekedéseinek adott hangot, az utóbbi (Pázmány PKE) igen mélyrehatóan értekezett az arab politikai metafizikai kulcsfogalmairól. Mindebből – néhány hozzászóló kétségeitől eltekintve – a jelenlévők (többségében szakemberek  és „szakpolitikusok”) azt a következtetést vonhatták le, hogy kormányzati és ellenzéki szakértők egybehangzó véleménye szerint az iszlám nem jelent különösebb kihívást Európa számára, a népesedési trendek, és stratégiai törekvések (az Iszlám konferencia 2000-ben meghirdette Európa iszlamizálását) nem adnak okot aggodalomra, és a sajátos vallási kultúrából adódó integrációs problémák pedig majd szépen megoldódnak maguktól.

Aligha alaptalan a feltevésem, hogy a kínai kérdésben hasonló kvalitások hasonlóan távlatosan gondolkodnak. Jóllehet az a hallatlan dinamika, amivel Kínának a „munka, család, haza” jegyében álló, nacionalizmussal átjárt hiperkapitalizmusa jelen van a világban, némi nyugtalansággal kellene hogy eltöltsön minden európait. Kína ugyanis – jegyzi meg Jullien – „ma eljutott arra a pontra, amikor vége a korrepetálásnak, és kezdődik az előzés”. (Ennek ellenére nem híve az európai hanyatlás gondolatának, és úgy véli, Európa képes mozgósítani a kérdezés erejét, saját modernitását.)

Mindez különösen tanulságos nagynak hirdetett politikai ügyletek, ravasznak gondolt számítások és üzletelések közepette, amelyek alig titkolt célja a „nemzet” állítólagos érdekei örvén Európa kiárulása.

COPYRIGHT Tillmann J. A.

MEGJELENT ÉLET ÉS IRODALOM 2011.09.16.

Források:

– François Jullien: Der Umweg über China. Ein Ortswechsel des Denkens. Berlin, 2002.

– Kínai szerszámosláda. Távol-keleti gondolkodási pozíció a Nyugat archeológiájához. – François Jullien és Roman Herzog beszélgetése.2000 2005/4.

– Francois Jullien: Vortrag vor Managern über Wirksamkeit und Effizienz in China und im Westen. Berlin, 2006.

– Kontroverse über China. Sino-Philosophie. Merve Verlag, Berlin, 2008.

Tillmann J. A.: Európa nem kötelező! Avagy: az iszlám és a tények

február 14, 2010

Gerhes-m    Gerhes Gábor munkája                                                                                                                                      Érvek és tények itt nincsenek…   

                                                                                                                                       Varró Szilvia:  Geert Wilders filmjéről,

M Nar XX/14

A tények, mint tudjuk, makacs dolgok. Tényekről azt állítani, hogy nincsenek, több mint badarság. Ha valaki például azt állítja, hogy Fitna című filmben nincsenek tények, az nem egyszerűen a magasabb mentális megismerőképesség hiányának adja bizonyságát. A film ugyanis nagyrészt dokumentum-felvételeket tartalmaz, közismert és kevésbé ismert eseményekről. (Propagandisztikusan, nem vitás, de hogy “a totalisztikus rendszerekre jellemző módon tenné, az megintcsak a józan ítélőképpesség teljes hiányára utal.) Meggyőződni ezek tény-szerűségéről persze az állításaim ellenőrzésével lehetne, azaz meg kellene nézni kockáról-kockára a filmet. Csakhogy nem lehet! Ugyanis már a második helyről kényszerültek levenni az üzemeltetők (vélhetően nem akármilyen fenyegetések hatására), miközben a szerverek világszerte szép számban teszik hozzáférhetővé különféle ember-féleségeknek népek és személyek elleni – halálig menő! – erőszakra buzdító felhívásait. (E sorok szerzőjét is javasolják sokadmagával együtt a Dunába helyezni.) Jóllehet ebben a filmben senki nem buzdít a muzulmánok elleni erőszakra. Annál inkább követelnek halált a dokumentum-felvételeken látható “igazhitűek” a magunkfajta gyaurokra – noch dazu Európa kellős közepén!

A film eltűn(tetés)ének ténye persze nem része a filmbéli tényeknek. A tények azonban nem elszigetelt tények; a tények hálózatot alkotnak, és ez a hálózat képez alapot tényszerűségük megítéléséhez, miként érvényes értelmezéséhez is.

Úgy tűnik, a szólásszabadság terén a

kettős mérce

alkalmazása az iszlám javára már bevett gyakorlattá kezd válni. Nemrég Robert Redeker filozófusnak, a Sartre alapította, nem kifejezetten szélsőjobbik szellemű Les Temps modernes egyik szerkesztőjének kellett „illegalitásba” menekülnie, miután egy lapban észrevételezett néhány, a muzulmánok európai jelenlétével összefüggő problémát. De nemcsak a sajtószabadság, hanem a művészi szabadság értelmezése is egyre inkább hasonló. Az utóbbi években – még jócskán az ún. karikatúraháború előtt – kurátorok és hivatalnokok számos esetben cenzúrázták az alkotók szabadságát az “igazhitűek” esetleges érzékenységére hivatkozva. Így például a nemzetközi mezőnyben is díjakkal méltányolt Gregor Schneider német művész Málevics Fekete négyzetétől isnpirált nagyméretű kubusának kiállítását először a 2005-ben a Velencei biennálé, majd 2006-ban a berlini Hamburger Bahnhofon akadályozták meg arra hivatkozva, hogy a Málevicsben kevéssé művelt muszlimokat esetleg a mekkai meteoritra fogja emlékeztetni.

Ez a kifinomult érzékenység azért is érdekes, mert más vallásokkal szemben egyáltalán nem látszik létezni. Keresztény vagy a zsidó jelképeket akár szarban és húgyban is ki lehet állítani, amint azt – anno a budapesti MEO-ban is látható –  Piss Christ címet viselő és vizeletben ázó tárgyat mutató műremek példája is mutatta. Az ilyen kvalitásos munkák – néhány akaratlanul is hirdetéshátszéllé váló fundamentalistától és klerikustól eltekintve – kevés vihart kavarnak; lévén hogy művészi önértékükön kerülnek mérlegre, ahol is nem sokat nyomnak a latban. (Az Örökkévaló– Áldassék neve! –, akárcsak egyszülött Fia – Dícsértessék! – pedig, képletesen szólván, de képben maradva, mondhatni szarik rá, hogy némely tévelygő mire használja képességeit.)

Így aztán elkerülhetetlenül felvetődik a kérdés:

Miért is van ez így?

Mint minden vallással, így az iszlámmal kapcsolatos problematika értelmezése is a felvilágosodással kezdődik. Pontosabban a felvilágosodás szellemiségével és vallásellenes propagandájával. Vallásellenessége nem általános, hanem keresztényellenes. Amit főként az egyház(ak) korabeli hatalmi helyzete és korrupciója vált ki. És némileg érthető is, kivált mai, hason tünetei és fejleményei láttán. Neal Stephenson remek scifijének (Snow Crash, Bp., 2006.) alábbi részleténél pontosabban ezt aligha lehet összefoglalni (legföljebb a százalékot vitatnám, de magam sem mennék 10 fölé!): “Ami a legtöbb keresztény egyházban történik, annak 99 százalékban semmi köze a valódi valláshoz. Az intelligens embereknek ez előbb-utóbb feltűnik, és arra a következtetésre jutnak, hogy mind a 100 százalék szarság, ezért kapcsolódik össze az emberek fejében az ateizmus az intelligenciával.”

A Felvilágosodás azonban – önképével ellentétben – korántsem nélkülözi a vallásosságot. Élénken gyakorolja Ész istennőbe vetett hitét (minek keretében a Francia forradalom alatt szobrot állítottak és oltárt emeltek neki!); hisz a Természetben, az Emberben, a Fejlődésben és még sok másban. Nem is nélkülözheti a hitet, mert egy antropológiai adottságról van szó: “A vallást semmi sem tudja lerombolni, mert ami megkérdőjelezi, az rögtön helyére is lép, és azonnal maga is tárgya lesz a vallásos hiedelemnek. – írja Jacques Ellul szociológus és jogtudós a magyarul most megjelent, Iszlám és zsidó kereszténység című könyvében – Az erő, amely a hiedelmet lerombolja, maga is hiedelem tárgya lesz. Mindezt a “vallás” ellen indított nagy laikus támadás esetében is tapasztalhattuk.”

Kérdésünk szempontjából különösen a “nemes vadember” szakralizált alakja érdekes, aminek egyik mai, egyenesági leszármazottja a másság mítosza. Melyben persze további szinkretikus elemek is közrejátszanak; nem utolsó sorban a szinguláris zsidó-keresztény a bűntudat – máshol ui. ilyen nincsen. Az e területen elég tapasztalt, és szakértőnek számító Ayaan Hirsi Ali szerint: “A kolonializmus és a rabszolgaság a bűntudat érzését kelti, ami arra csábít, hogy más kultúrákat egyszerűen mindig egészen csodálatosnak tartsanak. Ez a magatartás szellemileg rest, mit több, rasszista.” (Frankfurter Allgeiemine Zeitung, 04. 10. 2006)

Minden vallás militáns?

A Felvilágosodás, illetve a kulturális relativizmus szerint a kereszténység (akárcsak idősebb fivére a judaizmus) borzalmas vallás, hacsak nem a legborzalmasabb. (Persze csak akkor, ha eltekintünk az összes többitől – talán csak az egy buddhizmus kivétel. /Bár a patyolat ott sem egészen hófehér; európai körökben nem nagyon ismert tény, hogy a japán kamikázé-pilóták bizony zen-buddhista szerzetesek is számosan voltak, önként és hazafiasan dalolva vitték lángsírba amerikaiak és mások sokaságát. Amivel – szélsőbalos japán mozgalmárok közvetítésével – Vágvölgyi B. kolléga vonatkozó munkáiból ismerhető – egyúttal követendő példát mutattak arab testvéreiknek!/)

Ennek egyik, mára korántsem mellékessé vált következménye egy sajátos egzotizmus, a más vallások irányába mutatkozó felvilágosodott áhitat. Úgy tűnik azonban, az iszlám még e kitűntetett egyenlők közt is az első. Mert mintha eleven kontrasztját képezné a kereszténység, vele valahány európai fejleménye egész kultúrájának: szelleme fenséges, toleranciája tüneményes, tudománya híjján pedig még a Holdat is ugatnánk.

Ilyen szellemi környezetben érthető, hogy miért nem vetődnek föl, és kerülnek megvitatásra (nemhogy gyar honunkban, de széles nagy Európában sem!) a legkézenfekvőbb kérdések:

Ha az iszlám tényleg annyira toleráns, akkor mivel magyarázható az, hogy neki köszönhető az első európai pogrom (az Ibér kalifátusban); szintúgy a legnagyobb mérvű és legtovább tartó rabszolgaság rendszere? A toleranci tünete lenne a sokmilliós keleti kereszténység eltűnése is? (v.ö.Bat Ye’or: The Decline of Eastern Christianity under Islam From Jihad to Dhimmitude, 1996.)

Vajon valahány nagy kultúra közül miért csak az iszlám háborog, követel, árasztja szét terroristáit a világba? A nagy kínai, a nagy ind kultúra vajh’ miért nem? Hisz’ e kultúrák népei szintén a fertelmes európaiak kialakította globális világban kényszerülnek élni, nemde?

Nincs ennek a vallásnak egynehány, minden mástól eltérő sajátsága, főként pedig különösen militáns vonása?

Utóbbi kérdést azzal a felvilágosult vélekedéssel szokás elodázni, mi szerint minden vallás militáns. Amiben legfőképpen az ismeretek, a történelmi és kulturális tények felőli tudatlanság nyilvánul meg. Ugyanis korántsem mindegy, hogy egy vallás követői annak kezdetétől fogva kivont karddal rontanak-é a környező világra, vagy csak védekeznek a kardokkal szemben? (Esetleg egyáltalán nem tanúsítanak ellenállást, miként a buddhizmus Indiában – minek folytán az iszlám hódítók sikeresen ki is gyomlálták a szubkontinensen.) Esetünkre konkretizálva a kérdést “Amíg a kereszténységnek születése után ezer év kellett ahhoz, hogy felfedezze a tüzet és a kardot, az iszlámnak a bölcsőjében volt az erőszakos bizonyság. – írja Egon Flaig középkortörténész Frankfurter Allgemeine Zeitungban– Mohamed egy harcos próféta volt, és az iszlám hódítás Kínától Spanyolországig egyaránt a napóleoni alapelvet követte.” (15.09. 2006.)

Ezt egyébként orientalisták, így Bernard Lewis magyarul hozzáférhető tanulmányai is alátámasztják: “a hagyományos mohamedán felfogás a világot alapvetően két részre osztja, az ’Iszlám Házára’ és a ’Háború Házára’.” Utóbbi mindama térségek neve, melyeken még nem áll az ’Iszlám Háza’, azaz a világ többi része. A béke akkor következik be, a dzsihád akkor ér véget, amikor az egész világ fölött az ’Iszlám Háza’ honol. (Minek folytán arab országok máiglan nem kötnek békét “hitetlenekkel”; csak fegyverszünetet.)

Előre Eurábiába?

Az iszlámról sokan gondolják (magam is így véltem sokáig), hogy saját középkorát éli, és ha túljut ezen, akkor előbb-utóbb konszolidálódik. Ezzel az elgondolással csak az a gond, hogy európai fejleményekből (a zsidó-keresztény eszkatológiából és fejlődéstapasztalatból) származó analógia, aminek nem sok köze van ahhoz, amivel párhuzamot von. Az iszlámnak ui. nincs történetisége. Történelme persze van, de belső impulzusból eredő változandóság híján van; a kultúrát megalapozó doktrinája (teológiája és jogfelfogása) máig változatlan. (Ez abban is megmutatkozik, hogy a Korán nem keletkezett, hanem már minden idők előtt mindig is megvolt, arabul persze, Allahnál.)

Ez a külvilághoz fűzödő viszonyában sincs másként, így aztán iszlám “folyamatos háborús fenyegetést jelent a Nyugat számára” – állapítja meg Ellul. Ugyancsak ő írja – Bat Ye’or The Dhimmi. Jews and Christians under Islam című könyvének előszavában – , hogy mivel az iszlám világ nem fejlődött abból a szempontból sem, hogy miképpen értékeli a nem muszlimokat, “ez figyelmeztetés számunkra, hogy milyen bánásmódban részesülnének azok, akik uralmuk alá kerülnének”.

Hogy nem pusztán régi iratok holt betűiről van szó, hanem az alapító szövegek és tradíciók szívós továbbéléséről, arról az Egyiptomban élő, görög katolikus rítusú, francia anyanyelvű Henri Boulad számol be. “Ne vegyük könnyen a veszélyt, amit az iszlám beszivárgása jelent Európára, finom, de rendszeres és határozott folyamattal van dolgunk, amelynek kijelentett célja Európa iszlamizálása. (…) A folyamat legyűri Európát. A demokrácia nevében az iszlám folyamatosan kizárólagos teret nyer a társadalomban és a nyilvánosságban.” (Távlatok 2006/4)

Ezzel kapcsolatosan Hirsi Ali egyenesen “lopakodva behatoló sáriáról”, az iszlám törvénykezésnek az ilyetén elfogadtatásáról beszél, amihez “az arabok eszközül használják az Európai Közösséget”. (Más kérdés, hogy munkálkodnak önkéntesek is ezen, így a Canterbury-i érsek, aki nemrég a sária részleges bevezetésének ötletével áll elő, s akit vélhetően – számos ilyen szintű kollégájához hasonlóan – a kontraszelekció “kegyelme” juttatott ilyen hivatalra.)

Persze erre a törekvésre azért nemcsak ilyes rózsaszín ködbe borult szürkeállománnyal lehet reagálni. A leginkább érintett európai országban, valamelyes józanulás mutatkozik: „A franciák a közelmúltban értették meg hirtelen – olvasható Ellul könyvének előszavában –, hogy mindez milyen súlyos problémát okoz, ugyanis végeredményben egy másik ország, egy másik civilizáció születését jelenti hazájuk területén.”

Ennek megértése manapság Európa-szerte éppoly elengedhetetlen, mint világosan látni egy – egyelőre! – kisebbségségben lévő kultúra unikális jellegét, és kialakítani az ennek megfelelő viszonyt. Ami még korántsem jellemző: „Európa – és elsősorban Nyugat-Európa –  iszlámhoz fűződő viszonyát vagy az angyali naivitás, vagy a rasszizmusig menő kirekesztés és elutasítás jellemzi” – mondja Boulad. A végletesség helyett a józan és higgadt viszonyulás kívánatos. Aminek persze számos összetevője van; nem utolsó sorban annak nyilvánvalóvá tétele, hogy Európa nem kötelező!

COPYRIGHT: Tillmann J. A.

MEGJELENT: Magyar Narancs 2008-04-17. http://www.mancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=16244