TILLMANN, J. A.: „Kína nyugtalansággal tölt el”

május 17, 2012

Kung Fu Performance In Zhengzhou

A fenti kijelentést Pascal vetette papírra, és ma is legalább annyira indokoltan élő érzés, mint a 17. században. A Kínával kapcsolatos nyugtalanságra számos jelenség ad okot, az európai kultúra körében éppúgy, mint kívüle. Magyar viszonylatban éppenséggel a nyugtalanság hiánya nyugtalanító, ami vélhetően a Kínával kapcsolatos tájékozatlanságra, olykor naiv egzotizmusra vagy egyszerű tudatlanságra vezethető vissza.

Nem mintha itt nem volna élénk érdeklődés Kína iránt, ne lenne a sinológiának – bár csekély lélekszámú – kiváló művelője, ne volnának használható szakkönyvek, kínai kortársak és klasszikusok – bár többnyire kétséges minőségű fordításokban – , és ne lennének ún. Kína-szakértők. Mindazonáltal a hatékonyságát globális méretekben mutató kínai gondolkodás tényleges minéműségéről és működéséről itt láthatólag elég kevesen szereztek tudomást. (A sinológia többnyire nyelvészetben merül ki, ami pedig kínai filozófiaként hozzáférhető, az korlátolt marxista olvasatban vagy ezoterikus körítésben jelenik meg az egyetemeken és a könyvkiadásban egyaránt.) Talán ezért is tapasztalható példátlanul nagyfokú értetlenség Kína külföldi műveleteivel, illetve általában a kínai geopolitikával kapcsolatos megnyilatkozásokban.

Kínai geopolitika

Kína kommunista közelmúltja, és ilyetén mai ornamentikája elfedi azt a tényt, hogy „élcsapata” nagyon is régi hatalmi gondolkodást és politikát folytat – elődeihez képest más eszközökkel és más fénymáz fedezékében, méghozzá globális szinten. Jellemző lépése volt a közelmúltban az – aminek híre nem hatolt el a magyar médiumokig –, hogy Kína megvett három nagy kikötőt legfőbb közvetlen riválisa, India körül. Természetesen kereskedelmi kikötőt, kereskedelmi aktus révén. Ezek a kikötők azonban stratégiai jelentőséggel bírnak, és katonai célokra is bármikor felhasználhatók.

Kína afrikai terjeszkedéséről, és annak jellegéről a magyarul olvasók is értesülhettek egy afrikai szerző, Sanou Mbaye kiváló írásából. Az Afrikai Fejlesztési Bank vezetőségének volt tagja számára a kontinensen zajló folyamatok és a kínai gondolkodás összefüggése is nyilvánvaló: „Napjainkban annak lehetünk tanúi, miként alkalmazzák Szun-ce eszméit Afrikában, ahol Kína fő céljai: az energiaforrások és az ásványkincsek biztosítása a gyors gazdasági növekedéshez, betörés új piacokra, Tajvan befolyásának csökkentése a kontinensen, kibontakozó világhatalmi tekintélyének megszilárdítása s az Afrika számára meghatározott exportkvóták megszerzése.(…) A feldolgozatlan áruk afrikai exportjának több mint 80 százalékát Kína vásárolja fel. Most pedig kínai munkaerőt visznek egy olyan kontinensre, amely bővelkedik jó erőben lévő munkásokban. Egy évtized alatt több kínai települt át Afrikába, mint ahány európai él összesen a kontinensen a több évszázados európai gyarmati és neokoloniális uralom után. (…) Kína megszerezte az ellenőrzést az afrikai helyi ipar jelentős része felett, s ezáltal megkaparintotta az exportkvótájukat.” (Népszabadság 2011.02.19.)

Tény, hogy Kínának nincs kolonialista öröksége, sem ezzel kapcsolatos bűntudat nem terheli. Bűntudata egyébként sincs, hiszen a bűntudat zsidó-keresztény fejlemény.

Kerülőút Kínán keresztül

Mindezzel nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy valamiféle „Kína-szakértő” volnék; amit a kínai gondolkodásról tudok, azt főként annak köszönhetem, hogy ismerem François Jullien néhány munkáját. Róla ugyanis méltán állítható, hogy a kínai gondolkodásban kivételesen jártas, nagyszámú könyve közül nagyobb nyelveken ma a legtöbb hozzáférhető. Tudásának ez a kivételessége paradox módon abból adódott, hogy őt Kína nem érdekelte, azazhogy nem Kína érdekelte: filozófusként a hallgatólagos alapfeltevések foglalkoztatták, a görög eredetű gondolkodásunk „talapzata”. Fiatal filozófusként arra a belátásra jutott, hogy ez az európaiak számára rejtett alap csak kívülről, egy egészen másfajta gondolkodás felől válik láthatóvá: Így jutott el a kínai gondolkodáshoz, mivel a nyelvi rokonság, ill. a görög filozófiai hatás folytán úgy az indiai, mind pedig az arab egyaránt alkalmatlan erre. Párizsi tanulmányai után ezért ment Kínába, ahol összesen tizenkét évet töltött a kínai filozófia tanulmányozásával.

Jullien előadásaiban és interjúiban többször is elmondja, hogy ez számára egy kerülőút volt Kínán keresztül, amelynek révén saját gondolkodása megértéséhez jutott közelebb. És természetesen az ettől eltérő, a kínai gondolkodásformák sajátságait is jobban megismerte. A kétféle gondolkodás különbségei, és az ebből adódó megértési nehézségek persze nem csak filozófia traktátusokban, hanem egészen elemi szinten is megjelennek. Kezdve olyan egyszerű, nyelvkönyvi kérdésnél mint: Mi az a dolog? Amit kínaiul szó szerint így tesznek fel: Mi az a kelet-nyugat?

Az eltérés nagyságrendjét mi sem mutatja jobban annál, mint az, hogy a kínai gondolkodásban nem játszanak szerepet olyan alapfogalmak, mint az én, a lét, isten, a szabadság. Nem a személy, a szubjektum a gondolkodás kiindulópontja a maga szándékaival, koncepcióival, kezdeményezéseivel; Kínában a szituáció formájában gondolkodnak(Jullien).

Mindez korántsem pusztán filozófiai vagy teológiai probléma, hiszen szabadságfogalom hiányában elég nehéz érvelni olyan, ebben a kultúrában egyetemesnek tekintett emberi jogok mellett, mint amilyen a szabadság. Járulékos nehézség e téren, hogy a jogfelfogás alapvető különbözése. Ami az emberi jogok eszményi világánál sokkal kézzelfoghatóbb területeken is okoz bonyodalmakat.

A sino-filozófia művelése mellett Jullien ennek köszönhetően működik gazdasági tanácsadóként is. Ugyanis kínai hídépítési projektje során egy francia vállalat azt tapasztalta, hogy kínai partnerei nem teljesítik a szerződésben vállalt feladataikat; a több éves építési folyamat során egyre nagyobb eltérések mutatkoztak, úgy az építési határidők, mind az egyéb megállapodások tekintetében. Az okok nem a teljesítőképesség  hiányára, laza munkafegyelemre, és más hasonló tényezőkre, hanem a szerződés eltérő értelmezésére vezethetők vissza. Ezért keresték meg Julliant, mint a kínai gondolkodásban jártas szakembert, és kérték föl közvetítőnek. (Tanácsadói tapasztalataiból később írt egy kis könyvet Kínai gondolkodás menedzserek számára,melyet hiába próbáltam több magyar kiadónak is figyelmébe ajánlani.)

A tárgyalások során kiderült, hogy az értelmezési különbségek nem pusztán az szerződésjog eltérő felfogásából adódtak, bár az sem éppen elhanyagolható eltérésen alapszik: „A kínai császári birodalom nem jogi vagy törvényi rendszeren alapszik. Létezett kódja a jutalmazásnak és a büntetésnek, de nem létezett a jog eszméje.” – mondja Jullian. Az okok messzebb keresendők: az európai és kínai gondolkodás eltérő alapjainál. A döntő különbségek ugyanis a két kultúra eltérő gondolati alapjaiból adódnak. Gondolkodásunk görög kezdeteitől fogva modelleket képez, koncepciói vannak, amelyeket törekszik megfeleltetni a valóságnak, ill. a valóságot az elgondolásnak. A kínai elgondolásban a világ nem állandó, nincs természet-fogalom, a valóságnak folyamat-jellege van. Minden folyamatos átmenetként kerül elgondolásra, ezért kitüntetett figyelem illeti a dolgok együttállását, a tárgyak, jelenségek, emberek diszpozícióját.

A gondolkodás: folyamatban való gondolkodás. A realitáshoz fűződő legfőbb viszony az alakulások, a folyamatok szabályozása: „a szabályozás képessége nagy szerepet játszik, és ez lehetővé tette a gazdasági modernizálódás felé tartó átmenetet. – állapítja meg Jullian. –

Erről pedig Európának fogalma sincs. (…) A kínai gondolkodás a hatékonyság kapcsán azt mutatja számunkra, milyen lehetne egyfajta stratégiai hatékonyság, a körülmények szakértelme. Vagyis nem modellálni, hanem egy-egy szituációt értékelni, hogy felfedezzünk benne valamilyen tendenciát, egy lehetséges hordozót, a szituációban rejlő potenciált.”

Ezek a nem éppen elhanyagolható különbségek mégsem jelentik azt, hogy a kínaiak  emberek egy másik glóbuszról (Leibniz) lennének. Mint ahogy azt sem, hogy a kínai gondolkodás híján volna a koherenciának, s ne jellemezné magasrendű intellektualitás és kreativitás. (A nagy művészeti kiállítások élmezőnyében a legjobb tíz közül többnyire három kínai.) Sőt, mi több, a valóság változandóságára alapuló gondolkodás fölöttébb előnyös manapság, amikor nyilvánvaló, hogy a mai modellek (elgondolások, tudások, intézmények, termékek…) holnapra meghaladottá válnak, s csak a változás állandó.

A kritika európai dolog

Ami leginkább okot ad a nyugtalanságra, az az, hogy a kínai gondolkodásból hiányzik a közhatalom és közvélekedés nyilvános kritikájának mind görög (szókratészi), mind héber (prófetikus) hagyománya. Híján van a nyilvános diskurzus, a kritikus közgondolkodás intézményeinek; ismeretlen az agórán nyilvános kritikát kifejtő gondolkodó, a független értelmiségi alakja. Míg a görögség történetét az érdekek és vélemények ütközése, nem utolsó sorban a nyilvános diskurzusok, a logosz logosz elleni küzdelme, az érvek ereje határozta meg.

Kínában viszont Jullien szerint „a ’meggyőzés’ fogalmának nincs semmilyen jelentősége. A szónok alakja sem létezik, nincs agóra, nincsenek gyűlések, színház, a nyilvánosan mondott szónak semmilyen diszpozitívuma. (…) Kínában nem alakult ki igazán semmi ilyesmi. Előfordultak a disszidencia elszórt megnyilvánulásai, de ezeket véresen leverték, (…) a kínai tudósok a mai napig a hatalom emberei, a király tanácsnokai, ha úgy tetszik.” Ezért aztán Kínában nem is alakult ki az értelmiség alakja: „a kritika valami nagyon európai dolog. A politikai disszidencia és az értelmiség elkötelezett álláspontja csak egy egészen sajátos gondolkodási modellben lehetséges, amelyhez eszmei tervek, értékek és Isten tartoznak; hiszen voltaképpen egy olyan terv van a dolog mélyén, amelyhez az értelmiség beleegyezését adhatja, vagy amelyet elárulhat.”

A kínai gondolkodó nem vonja kétségbe a hatalmi vagy köztéri ember vélekedéseit, és nem hangoztatja próféciáit, hanem kitér a hatalom útjából, a „hegyekbe húzódik”: ez „a tudós kitérő viszonya a hatalomhoz. Kitérés morális, rituális okokból – a konfrontáció megvetése miatt –, de a cenzúrára való tekintettel is, ami a poétikus funkciónak ama kétértelműségére vezet, ami már a Dalok Könyvében is megfigyelhető…”

Mindez nem jelenti azt, hogy Kínában az adott hatalmi helyzet „mennyei harmóniája” ne váltana ki kritikát vagy ellenállást. Ezek kezelése azonban figyelemreméltó sajátságokat mutat, régebbi korokban csakúgy, mint mostanság. „A Pejping-Bao a világ legrégibb napilapja. Tizenöt évszázada jelenik meg. Első számát a IV. században nyomtatták Pejpingben, a mai Peking ősében. A lap szerkesztői gyakran lettek kegyvesztettek a kínai hatalmasoknál, mert megkérdőjelezték az állam és a vallás tévedhetetlenségét. A lap mégis mindennap kikerült az utcára, még ha a szerkesztők az életükkel is fizettek érte. E tizenöt évszázad során a Pejping-Bao mintegy 1500 szerkesztőjét akasztották fel.” (Ezt hírt az Újvidéki Magyar Szó közölte 1957-ben, és Kotányi Attila mottóul állította a Gangland és filozófia című írásában /Internationale stiuationniste, 1960./).

A mai kritikus gondolkodókkal kapcsolatos tradicionális kínai politika tanulságos epizódja volt ez év elején Ai Weiweivel, a nemzetközi mezőnyben is jelentékeny képzőművésszel szembeni hatósági fellépés. A korábban hazájában is méltányolt művészt sokáig azért tartották ismeretlen helyen fogva, mert rendszerkritikus író-barátjával, Liu Xiaobo Nobel-díjas költővel vállalt szolidaritást, és tőle érkezett híreket közvetített. Az ellene felhozott adócsalás vádja mellett különösen a műtermét érintő rendőrségi akció szimptomatikus: a szellemi központként is működő, méretes műteremházat két kirendelt munkagép rövid idő alatt földig rombolta… Ám a „szabályozásban” gondolkodó kínai potentátok idővel érzékelték a szituáció változását –  a külföldi tiltakozó akciók részükre kedvezőtlen hatását – és szabadon engedték.

A helyi mennyei harmónia

Minderről a „mennyei harmónia” magyar hívei mostanában mint az „erősödő keleti szél” kellemes hatásáról hallhattak. Mivel vezérük látott már legalább egy kínai-koreai labdarugó mérkőzést, világos számára a kínai stratégia és a kezelésével kapcsolatos teendők. Ám láthatólag nemcsak annak ilyen egyértelmű a kínai kapcsolatok kérdése, aki a „térdével gondolkodik” (Joseph Beuys), a kormányzati szakértők is hozzávetőlegesen hasonló mértékben vannak képben Kína felől. Azért is van jó okom ezt feltételezni, mert pár éve jelen voltam egy budapesti iszlám-konferencián, ahol az akkori kormány és ellenzék szakértői, egyetemi tanárok adtak elő; az előbbi frontembere (Corvinus Egyetem) turisztika távlatú vélekedéseinek adott hangot, az utóbbi (Pázmány PKE) igen mélyrehatóan értekezett az arab politikai metafizikai kulcsfogalmairól. Mindebből – néhány hozzászóló kétségeitől eltekintve – a jelenlévők (többségében szakemberek  és „szakpolitikusok”) azt a következtetést vonhatták le, hogy kormányzati és ellenzéki szakértők egybehangzó véleménye szerint az iszlám nem jelent különösebb kihívást Európa számára, a népesedési trendek, és stratégiai törekvések (az Iszlám konferencia 2000-ben meghirdette Európa iszlamizálását) nem adnak okot aggodalomra, és a sajátos vallási kultúrából adódó integrációs problémák pedig majd szépen megoldódnak maguktól.

Aligha alaptalan a feltevésem, hogy a kínai kérdésben hasonló kvalitások hasonlóan távlatosan gondolkodnak. Jóllehet az a hallatlan dinamika, amivel Kínának a „munka, család, haza” jegyében álló, nacionalizmussal átjárt hiperkapitalizmusa jelen van a világban, némi nyugtalansággal kellene hogy eltöltsön minden európait. Kína ugyanis – jegyzi meg Jullien – „ma eljutott arra a pontra, amikor vége a korrepetálásnak, és kezdődik az előzés”. (Ennek ellenére nem híve az európai hanyatlás gondolatának, és úgy véli, Európa képes mozgósítani a kérdezés erejét, saját modernitását.)

Mindez különösen tanulságos nagynak hirdetett politikai ügyletek, ravasznak gondolt számítások és üzletelések közepette, amelyek alig titkolt célja a „nemzet” állítólagos érdekei örvén Európa kiárulása.

COPYRIGHT Tillmann J. A.

MEGJELENT ÉLET ÉS IRODALOM 2011.09.16.

Források:

- François Jullien: Der Umweg über China. Ein Ortswechsel des Denkens. Berlin, 2002.

- Kínai szerszámosláda. Távol-keleti gondolkodási pozíció a Nyugat archeológiájához. – François Jullien és Roman Herzog beszélgetése.2000 2005/4.

- Francois Jullien: Vortrag vor Managern über Wirksamkeit und Effizienz in China und im Westen. Berlin, 2006.

- Kontroverse über China. Sino-Philosophie. Merve Verlag, Berlin, 2008.

Tillmann J. A.: Európa nem kötelező! Avagy: az iszlám és a tények

február 14, 2010

Gerhes-m    Gerhes Gábor munkája                                                                                                                                      Érvek és tények itt nincsenek…   

                                                                                                                                       Varró Szilvia:  Geert Wilders filmjéről,

M Nar XX/14

A tények, mint tudjuk, makacs dolgok. Tényekről azt állítani, hogy nincsenek, több mint badarság. Ha valaki például azt állítja, hogy Fitna című filmben nincsenek tények, az nem egyszerűen a magasabb mentális megismerőképesség hiányának adja bizonyságát. A film ugyanis nagyrészt dokumentum-felvételeket tartalmaz, közismert és kevésbé ismert eseményekről. (Propagandisztikusan, nem vitás, de hogy “a totalisztikus rendszerekre jellemző módon tenné, az megintcsak a józan ítélőképpesség teljes hiányára utal.) Meggyőződni ezek tény-szerűségéről persze az állításaim ellenőrzésével lehetne, azaz meg kellene nézni kockáról-kockára a filmet. Csakhogy nem lehet! Ugyanis már a második helyről kényszerültek levenni az üzemeltetők (vélhetően nem akármilyen fenyegetések hatására), miközben a szerverek világszerte szép számban teszik hozzáférhetővé különféle ember-féleségeknek népek és személyek elleni – halálig menő! – erőszakra buzdító felhívásait. (E sorok szerzőjét is javasolják sokadmagával együtt a Dunába helyezni.) Jóllehet ebben a filmben senki nem buzdít a muzulmánok elleni erőszakra. Annál inkább követelnek halált a dokumentum-felvételeken látható “igazhitűek” a magunkfajta gyaurokra – noch dazu Európa kellős közepén!

A film eltűn(tetés)ének ténye persze nem része a filmbéli tényeknek. A tények azonban nem elszigetelt tények; a tények hálózatot alkotnak, és ez a hálózat képez alapot tényszerűségük megítéléséhez, miként érvényes értelmezéséhez is.

Úgy tűnik, a szólásszabadság terén a

kettős mérce

alkalmazása az iszlám javára már bevett gyakorlattá kezd válni. Nemrég Robert Redeker filozófusnak, a Sartre alapította, nem kifejezetten szélsőjobbik szellemű Les Temps modernes egyik szerkesztőjének kellett „illegalitásba” menekülnie, miután egy lapban észrevételezett néhány, a muzulmánok európai jelenlétével összefüggő problémát. De nemcsak a sajtószabadság, hanem a művészi szabadság értelmezése is egyre inkább hasonló. Az utóbbi években – még jócskán az ún. karikatúraháború előtt – kurátorok és hivatalnokok számos esetben cenzúrázták az alkotók szabadságát az “igazhitűek” esetleges érzékenységére hivatkozva. Így például a nemzetközi mezőnyben is díjakkal méltányolt Gregor Schneider német művész Málevics Fekete négyzetétől isnpirált nagyméretű kubusának kiállítását először a 2005-ben a Velencei biennálé, majd 2006-ban a berlini Hamburger Bahnhofon akadályozták meg arra hivatkozva, hogy a Málevicsben kevéssé művelt muszlimokat esetleg a mekkai meteoritra fogja emlékeztetni.

Ez a kifinomult érzékenység azért is érdekes, mert más vallásokkal szemben egyáltalán nem látszik létezni. Keresztény vagy a zsidó jelképeket akár szarban és húgyban is ki lehet állítani, amint azt – anno a budapesti MEO-ban is látható –  Piss Christ címet viselő és vizeletben ázó tárgyat mutató műremek példája is mutatta. Az ilyen kvalitásos munkák – néhány akaratlanul is hirdetéshátszéllé váló fundamentalistától és klerikustól eltekintve – kevés vihart kavarnak; lévén hogy művészi önértékükön kerülnek mérlegre, ahol is nem sokat nyomnak a latban. (Az Örökkévaló– Áldassék neve! –, akárcsak egyszülött Fia – Dícsértessék! – pedig, képletesen szólván, de képben maradva, mondhatni szarik rá, hogy némely tévelygő mire használja képességeit.)

Így aztán elkerülhetetlenül felvetődik a kérdés:

Miért is van ez így?

Mint minden vallással, így az iszlámmal kapcsolatos problematika értelmezése is a felvilágosodással kezdődik. Pontosabban a felvilágosodás szellemiségével és vallásellenes propagandájával. Vallásellenessége nem általános, hanem keresztényellenes. Amit főként az egyház(ak) korabeli hatalmi helyzete és korrupciója vált ki. És némileg érthető is, kivált mai, hason tünetei és fejleményei láttán. Neal Stephenson remek scifijének (Snow Crash, Bp., 2006.) alábbi részleténél pontosabban ezt aligha lehet összefoglalni (legföljebb a százalékot vitatnám, de magam sem mennék 10 fölé!): “Ami a legtöbb keresztény egyházban történik, annak 99 százalékban semmi köze a valódi valláshoz. Az intelligens embereknek ez előbb-utóbb feltűnik, és arra a következtetésre jutnak, hogy mind a 100 százalék szarság, ezért kapcsolódik össze az emberek fejében az ateizmus az intelligenciával.”

A Felvilágosodás azonban – önképével ellentétben – korántsem nélkülözi a vallásosságot. Élénken gyakorolja Ész istennőbe vetett hitét (minek keretében a Francia forradalom alatt szobrot állítottak és oltárt emeltek neki!); hisz a Természetben, az Emberben, a Fejlődésben és még sok másban. Nem is nélkülözheti a hitet, mert egy antropológiai adottságról van szó: “A vallást semmi sem tudja lerombolni, mert ami megkérdőjelezi, az rögtön helyére is lép, és azonnal maga is tárgya lesz a vallásos hiedelemnek. – írja Jacques Ellul szociológus és jogtudós a magyarul most megjelent, Iszlám és zsidó kereszténység című könyvében – Az erő, amely a hiedelmet lerombolja, maga is hiedelem tárgya lesz. Mindezt a “vallás” ellen indított nagy laikus támadás esetében is tapasztalhattuk.”

Kérdésünk szempontjából különösen a “nemes vadember” szakralizált alakja érdekes, aminek egyik mai, egyenesági leszármazottja a másság mítosza. Melyben persze további szinkretikus elemek is közrejátszanak; nem utolsó sorban a szinguláris zsidó-keresztény a bűntudat – máshol ui. ilyen nincsen. Az e területen elég tapasztalt, és szakértőnek számító Ayaan Hirsi Ali szerint: “A kolonializmus és a rabszolgaság a bűntudat érzését kelti, ami arra csábít, hogy más kultúrákat egyszerűen mindig egészen csodálatosnak tartsanak. Ez a magatartás szellemileg rest, mit több, rasszista.” (Frankfurter Allgeiemine Zeitung, 04. 10. 2006)

Minden vallás militáns?

A Felvilágosodás, illetve a kulturális relativizmus szerint a kereszténység (akárcsak idősebb fivére a judaizmus) borzalmas vallás, hacsak nem a legborzalmasabb. (Persze csak akkor, ha eltekintünk az összes többitől – talán csak az egy buddhizmus kivétel. /Bár a patyolat ott sem egészen hófehér; európai körökben nem nagyon ismert tény, hogy a japán kamikázé-pilóták bizony zen-buddhista szerzetesek is számosan voltak, önként és hazafiasan dalolva vitték lángsírba amerikaiak és mások sokaságát. Amivel – szélsőbalos japán mozgalmárok közvetítésével – Vágvölgyi B. kolléga vonatkozó munkáiból ismerhető – egyúttal követendő példát mutattak arab testvéreiknek!/)

Ennek egyik, mára korántsem mellékessé vált következménye egy sajátos egzotizmus, a más vallások irányába mutatkozó felvilágosodott áhitat. Úgy tűnik azonban, az iszlám még e kitűntetett egyenlők közt is az első. Mert mintha eleven kontrasztját képezné a kereszténység, vele valahány európai fejleménye egész kultúrájának: szelleme fenséges, toleranciája tüneményes, tudománya híjján pedig még a Holdat is ugatnánk.

Ilyen szellemi környezetben érthető, hogy miért nem vetődnek föl, és kerülnek megvitatásra (nemhogy gyar honunkban, de széles nagy Európában sem!) a legkézenfekvőbb kérdések:

Ha az iszlám tényleg annyira toleráns, akkor mivel magyarázható az, hogy neki köszönhető az első európai pogrom (az Ibér kalifátusban); szintúgy a legnagyobb mérvű és legtovább tartó rabszolgaság rendszere? A toleranci tünete lenne a sokmilliós keleti kereszténység eltűnése is? (v.ö.Bat Ye’or: The Decline of Eastern Christianity under Islam From Jihad to Dhimmitude, 1996.)

Vajon valahány nagy kultúra közül miért csak az iszlám háborog, követel, árasztja szét terroristáit a világba? A nagy kínai, a nagy ind kultúra vajh’ miért nem? Hisz’ e kultúrák népei szintén a fertelmes európaiak kialakította globális világban kényszerülnek élni, nemde?

Nincs ennek a vallásnak egynehány, minden mástól eltérő sajátsága, főként pedig különösen militáns vonása?

Utóbbi kérdést azzal a felvilágosult vélekedéssel szokás elodázni, mi szerint minden vallás militáns. Amiben legfőképpen az ismeretek, a történelmi és kulturális tények felőli tudatlanság nyilvánul meg. Ugyanis korántsem mindegy, hogy egy vallás követői annak kezdetétől fogva kivont karddal rontanak-é a környező világra, vagy csak védekeznek a kardokkal szemben? (Esetleg egyáltalán nem tanúsítanak ellenállást, miként a buddhizmus Indiában – minek folytán az iszlám hódítók sikeresen ki is gyomlálták a szubkontinensen.) Esetünkre konkretizálva a kérdést “Amíg a kereszténységnek születése után ezer év kellett ahhoz, hogy felfedezze a tüzet és a kardot, az iszlámnak a bölcsőjében volt az erőszakos bizonyság. – írja Egon Flaig középkortörténész Frankfurter Allgemeine Zeitungban– Mohamed egy harcos próféta volt, és az iszlám hódítás Kínától Spanyolországig egyaránt a napóleoni alapelvet követte.” (15.09. 2006.)

Ezt egyébként orientalisták, így Bernard Lewis magyarul hozzáférhető tanulmányai is alátámasztják: “a hagyományos mohamedán felfogás a világot alapvetően két részre osztja, az ’Iszlám Házára’ és a ’Háború Házára’.” Utóbbi mindama térségek neve, melyeken még nem áll az ’Iszlám Háza’, azaz a világ többi része. A béke akkor következik be, a dzsihád akkor ér véget, amikor az egész világ fölött az ’Iszlám Háza’ honol. (Minek folytán arab országok máiglan nem kötnek békét “hitetlenekkel”; csak fegyverszünetet.)

Előre Eurábiába?

Az iszlámról sokan gondolják (magam is így véltem sokáig), hogy saját középkorát éli, és ha túljut ezen, akkor előbb-utóbb konszolidálódik. Ezzel az elgondolással csak az a gond, hogy európai fejleményekből (a zsidó-keresztény eszkatológiából és fejlődéstapasztalatból) származó analógia, aminek nem sok köze van ahhoz, amivel párhuzamot von. Az iszlámnak ui. nincs történetisége. Történelme persze van, de belső impulzusból eredő változandóság híján van; a kultúrát megalapozó doktrinája (teológiája és jogfelfogása) máig változatlan. (Ez abban is megmutatkozik, hogy a Korán nem keletkezett, hanem már minden idők előtt mindig is megvolt, arabul persze, Allahnál.)

Ez a külvilághoz fűzödő viszonyában sincs másként, így aztán iszlám “folyamatos háborús fenyegetést jelent a Nyugat számára” – állapítja meg Ellul. Ugyancsak ő írja – Bat Ye’or The Dhimmi. Jews and Christians under Islam című könyvének előszavában – , hogy mivel az iszlám világ nem fejlődött abból a szempontból sem, hogy miképpen értékeli a nem muszlimokat, “ez figyelmeztetés számunkra, hogy milyen bánásmódban részesülnének azok, akik uralmuk alá kerülnének”.

Hogy nem pusztán régi iratok holt betűiről van szó, hanem az alapító szövegek és tradíciók szívós továbbéléséről, arról az Egyiptomban élő, görög katolikus rítusú, francia anyanyelvű Henri Boulad számol be. “Ne vegyük könnyen a veszélyt, amit az iszlám beszivárgása jelent Európára, finom, de rendszeres és határozott folyamattal van dolgunk, amelynek kijelentett célja Európa iszlamizálása. (…) A folyamat legyűri Európát. A demokrácia nevében az iszlám folyamatosan kizárólagos teret nyer a társadalomban és a nyilvánosságban.” (Távlatok 2006/4)

Ezzel kapcsolatosan Hirsi Ali egyenesen “lopakodva behatoló sáriáról”, az iszlám törvénykezésnek az ilyetén elfogadtatásáról beszél, amihez “az arabok eszközül használják az Európai Közösséget”. (Más kérdés, hogy munkálkodnak önkéntesek is ezen, így a Canterbury-i érsek, aki nemrég a sária részleges bevezetésének ötletével áll elő, s akit vélhetően – számos ilyen szintű kollégájához hasonlóan – a kontraszelekció “kegyelme” juttatott ilyen hivatalra.)

Persze erre a törekvésre azért nemcsak ilyes rózsaszín ködbe borult szürkeállománnyal lehet reagálni. A leginkább érintett európai országban, valamelyes józanulás mutatkozik: „A franciák a közelmúltban értették meg hirtelen – olvasható Ellul könyvének előszavában –, hogy mindez milyen súlyos problémát okoz, ugyanis végeredményben egy másik ország, egy másik civilizáció születését jelenti hazájuk területén.”

Ennek megértése manapság Európa-szerte éppoly elengedhetetlen, mint világosan látni egy – egyelőre! – kisebbségségben lévő kultúra unikális jellegét, és kialakítani az ennek megfelelő viszonyt. Ami még korántsem jellemző: „Európa – és elsősorban Nyugat-Európa –  iszlámhoz fűződő viszonyát vagy az angyali naivitás, vagy a rasszizmusig menő kirekesztés és elutasítás jellemzi” – mondja Boulad. A végletesség helyett a józan és higgadt viszonyulás kívánatos. Aminek persze számos összetevője van; nem utolsó sorban annak nyilvánvalóvá tétele, hogy Európa nem kötelező!

COPYRIGHT: Tillmann J. A.

MEGJELENT: Magyar Narancs 2008-04-17. http://www.mancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=16244


Követés

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.