Tillmann J.A.: Az amerikai út

hannah_hoech_traumfahrt

Hannah Hoech: Traumfahrt

Is anybody there?

Laurie Anderson

There is no there.

Gertrude Stein

Attica is in front of me. Ezzel a mondattal Frederick Rzewski amerikai zeneszerző Attica című darabjában találkoztam, és azóta számomra Amerika foglalata.1 Bár Sam Melville, az 1971-es atticai börtönlázadás során megölt polgárjogi harcos leveléből származik, éppúgy a magaménak mondhatom, mint bárki más a földkerekségen. Ebben a repetitív zeneműben, az ismétlések, újratagolások és hangsúlyáthelyeződések folyamatában a kijelentés mindahány jelentésárnyalata hangsúlyossá válik: Amerika előttem van. Amerika velem szemben van. Amerika szemben áll velem. Körös-körül, előttem és a hátam mögött is Amerika van… A darab dinamikusan kiépülő akusztikus terei és ismétlődései révén példátlan intenzitással idézi meg azt, hogy amerre csak nézünk, Amerika vesz körül bennünket.

Amerika itt van. Errefelé is, mint mindenütt, egyre inkább Amerika van. Ez a tapasztalat messzemenően egybecsendül Gertrude Steinnek az Egyesült Államokról mondott enigmatikus szavaival („ott nincs ott”), melyek a kanadai Northrop Frye szerint azt jelentik, hogy „a láthatár hívó szava, a mely a 19. században egyik óceántól a másikig terjesztett ki az országot, kulturális egyformasághoz vezetett, olyannyira, hogy egyik hely olyan lett mint a másik, így aztán minden egyenlőképpen ‘itt van’”.2

Amerika észlelése

Az “itt” és az “ott” közti különbségek kiegyenlítődésének kérdése időközben más nagyságrendben jelentkezik: ami néhány évtizede még egyetlen ország belső problémájaként merült fel, az ma a Föld valamennyi kultúráját érinti. A kérdés persze eltérő súllyal vetül fel az amerikai, valamint a többi európai és nem-európai kultúra esetében, ami az ezzel kapcsolatos álláspontok különbségében is megmutatkozik. A problémát azonban mindenek előtt az Egyesült Államok sajátságainak és sajátos helyzetének észlelése jelenti.

Ebben a kísérletben első és utolsó referenciám is Amerika zenei tájairól származnak. Nemcsak kifejezőereje miatt preferálom a zenét, hanem azért is, mert a jelenlegi diskurzusoknál élesebben és pontosabban szólaltatja meg a “hely szellemét”. Kitüntetettsége az észlelésben különösen akkor tűnik fel, ha a reflexió egyik legfőbb területével, a mai amerikai filozófiával, annak önreflexiójával vetjük össze: Richard Rorty szerint a mai demokratikus társadalomban nincs szükség filozófiára és át kell adnia helyét az irodalomkritikának, a politikatudománynak és a természettudományoknak. Állítása azért is figyelemre méltó, mivel a filozófia “lefokozása”, társadalomtechnikákkal és tudományokkal történő helyettesítése mellett egyszersmind a mai (amerikai) demokrácia (filozófiai) kétellyel nem illethető, mindenek felett álló voltát állítja. Ez szöges ellentéte a filozófia eredendő, szókratészi intenciójának, a köz kételytelen vélelmeire való rákérdezésnek és hiszemei kétségbevonásának.

A distancia változása

Egyetemi életünk, mint egyáltalán egész életünk, igen lényeges pontokban amerikanizálódik.” – állapítja meg 1919-ben Max Weber A tudomány mint hivatás című előadásában.3 Ez a kijelentés a közlés időpontja miatt figyelemre méltó, hisz tartalmát tekintve mára hétköznapi tapasztalattá vált. A század második évtizedében azonban a közvetlen amerikai kulturális és gazdasági befolyás a maihoz képest úgyszólván elenyésző volt. Az Amerikában jártas Weber számára az amerikanizálódás ezért feltehetően mást jelentett: mindannak fokozatos felerősödését, ami Amerikában akadálytalanabbul, nagyobb méretekben és gyorsabban bontakozott ki. Azaz egy korabeli európai megfigyelő a korszak Amerikájában, mintegy konkáv tükörbe nézve, felnagyított és forszírozott európai folyamatokat láthatott. Ezért az amerikanizálódás nem valamiféle külső hatásként mutatkozott. Ám az I., majd még inkább a II. világháború győztesének – kezdetben katonai, majd egyre inkább minden területen tapasztalható – közvetlen európai jelenléte folytán ez fokozatosan megváltozott. A különbségekről kiderült, hogy nem is egyszerűen egy kapcsolati revival elkerülhetetlen velejárói. Nem pusztán egy korábban levált és saját útját járó, elszakadt rokonsággal való találkozás során megtapasztalható eltérések ezek. A közben kialakult differenciák ennél erősebbek. Mindenek előtt azonban felvetődik a kérdés:

Mitől megyünk napnyugatnak?

Amerika “felfedezésének” ideje egybeesik a korabeli európai szemlélet nagymérvű átrendeződésével. Ennek egyik szembetűnő következménye az, hogy az érdeklődés homlokterébe a kívüllevő és territoriális külső kerül. Ez együtt jár az Ígéret Földjének, a zsidó-keresztény kultúra egyik alaptoposzának átalakulásával. Az Ígéret Földje, amit Izráel az egyiptomi fogságot követő pusztasági vándorlás végén ért el, utóbb Krisztus és követői számára – mint Isten Országa nem evilágról valónak bizonyult. Deterritorizálódott, elvesztette kiterjedését, földi, területi jellegét és u-topikussá vált; nem-helyszerű színterévé az én és a te – személyes isteni jelenléttel átjárt – közössége vált. A későbbiekben az Ígéret Földje fokozatosan re-territorializálódott, újra földiesült, és utópikussá vált.

Mi történik az utópiákkal, ha megvalósulnak? Ha toposzt találnak maguknak és materializálódnak? Ha a különféle keresztény utópisták, a rappisták, huttererek, owenisták és mindenféle szerzetek az exotériában valóra válthatják vágyaikat?

Amíg a katholikus és orthodox keresztény egyházak története az (asztal)közösségből kiinduló egység megőrzésének ill. megteremtésének hatalomszínezte torzulásait viseli magán, addig a nyugati egyházszakadás után kialkuló szabadegyházakat a szétszóródás tünteti ki. Az előbbiek centripetális erejét időről időre azonban ellenpontozzák és kiegyenlítik (egyénekből és közösségekből eredő) centrifugális erők, az utóbbiak esetében ez a dinamikus egyensúlyfeltétel hiányzik. Fejlődéstörténetük maghasadásos mintázatot mutat; egyre újabb és újabb hasadások, elkülönülések és leválások sorozatait. Az “amerikai vallás” alapvető mozzanata az “önmagára hagyatkozás”, a self reliance Emerson által megfogalmazta eszméje. Ebből eredeztethető “az amerikai istenélmény nárcisztikus magányossága” (Otto Kallscheuer); az, hogy a teremtés kinyilatkoztatott (biblikus alapú) testvérisége és közössége helyébe “a keresztény ember szabadsága, egyenlősége és magányossága” kerül.4

Az (Isten előtti) magányosság tudatából és a térbeli tágasság adottságából így az ember és ember közti távolság új típusa alakul ki: „A puritanizmus belső tere – állapítja meg Richard Sennet – a legradikálisabb individualizmus tere volt, s mint ilyen, teljességgel megfoghatatlan.”5

Ami korábban csak az egymás számára idegen kultúrák emberei közti távolságtartásban jelentkezett, az egy kultúrán belülre kerül és interiorizálódik. Ennek köszönhetően a személyi lehetőségek, az individuális fejlődés tere tömegesen kitágul. Egyidejűleg a közvetlenül jelenvaló másik – személyét nem kevésbé mint testét tekintve – példátlan messzeségbe kerül.

Thoreau, az amerikai individualizmus emblematikus alakja például többször is hangot ad a másik ember testi közelségétől (“állati melegségétől és kigőzölgésétől”) való viszolygásának.6 Még az amúgy Amerikától állandó elragadtatottságban író Bölöni Farkas is hátrahőköl attól a hidegségtől, ami ott az érintkezések során megcsapja. Pedig nem az ezredvégen, hanem a 19.sz. első felében utazott a Státusokban!7

Ana Barrado Floridában készült fotói koncentrált és érzékletes képet adnak Amerika kultikus tárgyairól: fürdői és fegyvereiről.1 Képeken úszómedencék, csőrendszerek, csúszdák között, pálmafák alatt villannak fel az élet fény-pontjai. A Rakétakertben – Rocket Garden, Kennedy Space Center – készült felvételeken ezüstfehér idolok, égre meredő oszlopok és állványok, fallikus formák között járnaka látogatók. Ez a technototem-temető egy harcias magaskultúráról tanúskodik, és akárcsak a West Point katonai akadémia rakétaformák közé fogott temploma, a harc és a haditechnológia sajátos huszadik századi szakralizálását mutatja.

Ebben a Rousseau javallotta új civilvallás, a közös nemzeti-polgári kultusz is jelentékenyen közrejátszik, hisz „a western, az új világ mitológiája, Amerika civilvallása”.9 Egyidejűleg azonban egy poszthumán technikai mitológia működése is megfigyelhető. Amiként a szakrális technizálódik, funkcionálissá fajul, úgy szakralizálódik, és ékelődik mindjobban bele a techno-logosz a személyes és személyközi terekbe. A drive in templomok, szintúgy a képernyőkön ágáló elektronikus evangelizátorok, éppúgy ehhez a jelenséghez tartoznak, mint az internet körül viruló hiedelemvilág.10

Disneyland über alles

Amerika honfoglalása egy hadjárat nyugatra. Ennek végén, a Csendes-óceán partjáról, Hollywoodból terjed el e honfoglalás mítosza, az újvilág mitológiája, az egész Földön.” – írja Hannes Böhringer Németországban, Európa leginkább amerikanizált országában, ahol a II. világháború óta, a Vezető Világhatalom által vezényelt “re-edukáció” jegyében, nemcsak a múlttól való megszabadulás tekintetében, hanem szinte minden téren az amerikai mintát követik. Az egész Ruhr-vidék arculata egyre inkább amerikaivá válik. – jegyzi meg Karl Ganser építész a legnagyobb európai Shopping Mall megnyitása kapcsán.11Ezért voltaképpen egész Németország magán viselhetné az ott megnyílt Warner Bros. mozi-centrum feliratát: Hollywood in Germany. Persze nemcsak Németország, hanem az egész világ amerikanizálva lesz. (Böhringer)

Az újvilági mitológia elterjesztésére azonban először szülőhazájában került sor. Amerika hollywoodizálásának technikai feltételeit a két háború közti moziépítési hullám teremtette meg. Ennek tetőpontján, a huszas évek végén katedrális méretű óriásmozik épültek; a fénysebesség effektusai ezekben a templomokban a kollektív emlékezet új formáit teremtették meg” – írja Paul Virilio A háború és a mozi című könyvében.12 Ezeknek a képkatedrálisoknak a fennállása a „kollektív emlékezet új formájával”, a western virágkorával esik egybe. A western nem pusztán az amerikai mozi egyik műfaja, hanem egy sajátos, kinematografikusan megkonstruált nemzettudat. Ebben a historikus elemekből, fenséges tájakból, individuális hősiességből álló komplex alkotásban magatartásmódok és értékek nemzeti önértelmezési gyakorlattá válnak

írja Böhringer. A western-hős egy olyan politikai mitológia magva, amely egyszerre nemzeti és univerzalisztikus. A 20. század mindahány mitológiája közül a legemberibbként maradt fenn, és a jeans, valamint a cigarettareklám révén minden kultúra magától értetődő hétköznapjának részévé vált.” 13

Ez a mitológia olyannyira hétköznapivá vált, hogy manapság nem könnyű olyan tárgyat találni, ami ne lenne valamelyik elemével meghintve. A gyerekpohárra nyomott nagyfülű, törvényes védelem (TM) alatt álló egér is ezt a mitológiát hirdeti. Akárcsak egykor a görög városok exportra készült cserépedényei, az ilyen tárgyak a domináns kulturális minta hordozói. A befolyásolás – a katonai és politikai mellett – ez esetben is a technológiai, a kereskedelmi, a szállítás vektorok mentén, az uralkodó kultúra képzeteinek terjesztésével történik. A világtörténelmi győztes nyelve ellenállhatatlan – állapította meg a maga korában Hegel.

Ennek a kialakulását – a földrész meghódítása nyomán létrejövő – szociális és gazdasági tér egyedülálló homogenitása (viszonylagos történettelensége, ill. előtörténetének tudattalanba űzése, helyhez nem kötődése és tagolatlansága) tette lehetővé. „Az amerikaiak az őket körülvevő világot határtalannak tartották, s ebből az következett, hogy saját hódítási és terjeszkedési képességüknek sem látták korlátait.”14

Ez a világtapasztalat a legszemléletesebben a westernben mutatkozik meg: nincsenek partok, határok, tengerek; csak hatalmas térségek, néptelen és gazdátlan tájak jelennek meg. Ám a sajátos földrajzi adottságok a minden addiginál kötetlenebb újvilági individualitás kialakulásában is meghatározónak bizonyultak: „Nekünk, amerikaiknak – mondja Paul Olchváry, magyar-amerikai író – akkora terünk van a helyváltoztatásra (és legtöbbször az anyagi lehetőségünk is megvan hozzá), hogy nemcsak arról győztük meg magunkat, hogy oda mehetünk, ahová akarunk, hanem arról is, hogy azzá lehetünk, amivé akarunk.”15

Hollywood és vidéke hiedelemvilága

Ma, miként már egy ideje, a világ filmtermékeinek és forgalmazásának túlnyomó többsége amerikai. A film különféle formáiban életformák reklámjaként hat. Ebben a médiumban jelennek meg a leghatásosabban a követendő tárgy-, érték- és viselkedésrendszerek. Nem utolsó sorban ennek a nagyipari technológiával gyártott, és kifinomult beetetési stratégiákkal terjesztett életforma-hirdetésnek köszönhetően Amerika a világ példa-képe. A külső világ számára közvetített képei jelentik a mértéket, a centrális mintát – Kiskőröstől Katmanduig: „Hollywood egy minden népek és államok feletti népet gyűjt egybe.”16

A növelése érdekében hathatósan fáradoznak: a példakép-követő népesség számára földszerte három óránként új fast food nyit az egyik amerikai-vállalat. A vonzerő fokozása érdekében a cég hosszú távú együttműködési szerződést kötött az egértörténeteket ontó filmvállalattal. A gyermekkortól az aggkorig töretlenül, és minden célcsoportra kiterjedő gyermetegség olyan exportárú, ami a szép új világ embereinek személyiségfejlődésével függ össze.17 Albert Einstein 1933-ban egy levelében arról ír, hogy „[A]zok az emberek akik itt az ún. társaságot képezik, sokkal kevésbé szabadok, mint Európában. Ám úgy tűnik, hogy ezt nem érzik, mivel az életforma a személyiség fejlődését kezdettől fogva akadályozza.”18

A szabadság újvilági paradoxona, párhuzamban áll az amerikai individualitás paradoxonával: az individualitás kultusza hasonulási hajlamra és egyformaságra vezet: „Érdekes módon – írja Detlef B. Linke – az ámokreakció az Egyesült Államokban még mostanában is lényegesen gyakoribb, mint Nyugat-Európában. Ebben feltehetően az mutatkozik meg, hogy az individualizmus kultuszának tömegessége végül megintcsak viszonylag azonosformájú magatartásmódokba torkollik.”19

Elővételezett jövő

Amerika a sikeres és példaadó kísérlet a legkisebb közös nevező megtalálására. Úgy tűnik, a szétdifferenciálódó és szegmentálódó modern tömegtársadalmak számára ez fennmaradásuk feltétele. E téren Amerikának kezdettől fogva helyzeti előnye van, ami a bevándorlók megújuló hullámaival együtt érkező különbözőség kezelésének helyzetéből következik. Ezért vált az új típusú együttélés egyik hallgatólagos követelményévé a kulturális sajátosságoktól való megszabadulás.

Ez is a legkisebb közös nevező keresése ösztökél. Most éppúgy, mint a múltban. Ennek hatása a legszembetűnőbb a nyelvben, minden magasabb mentális művelet közegében: „Az amerikainak – írja Paul Watzlawick osztrák származású amerikai pszichológus – a miénktől alapjában eltérő a beállítódása a nyelvhez. Senki sem hozta a tudomására, hogy a nyelv tiszteletre méltó valami, egy természeti lény, melyet ha nem ápolnak, nagyon gyorsan elfajul és elcsökevényesedik. Számára a nyelv fogyóeszköz, olyan mint a papír zsebkendő – bármit tehet vele; nem fűzi bensőséges kapcsolat hozzá.”20

Az új kollektivitás azonban új identitást is kíván. Vélhetően ezért is hasonlít – mindennemű individualizmus ellenére – az amerikai kollektivizmus olyannyira a korabeli szovjet-oroszhoz. Ezzel kapcsolatban különösen figyelemreméltóak Alexandre Kojéve, oroszországi születésű francia filozófus megfigyelései: „Miután számos, összehasonlítást lehetővé tevő utazást tettem az Egyesült Államokban és a Szovjetunióban ( 1948 és 1958 között), az a benyomásom támadt, hogyha az amerikaiak egyszerűen csak meggazdagodott kínaiaknak vagy szovjeteknek tűnnek, ez csak azért lehet így, mert az oroszok és a kínaiak voltaképpen nem mások mint olyan amerikaiak, akik még szegények, de valamelyes kilátással a gyors meggazdagodásra. Ebből arra kellett következtetnem, hogy az american way of life a történelmentúli korszak sajátos életmódja, és hogy az Egyesült Államok mindenütt jelenvalósága a világban az egyetlen emberiség eljövendő ‘örök jelenét’ elővételezi. így az embernek az animalitásba való visszatérése már nem pusztán jövőbeli lehetőségnek, hanem már jelenbeli bizonyosságnak tűnt.”21

Vad nyugat

Az amerikai út “történettelenségének” is megvan a maga története. Meghatározó jegyei ugyan minden más nációnál közelebbi múltban, a múlt század során, a nyugatra nyomulás nagy hullámában alakultak ki: „A bevonulás az Ígéret amerikai Földjére az új világ vadságába vezet.”22 A vad nyugatra. Ahol állandóan fenyeget a vadon, akárcsak a vad indiánok. A világ vadsága és a valamennyiünkben rejlő vadság.

Ennek a folyamatosan hátrébb szoruló, vad határvidéknek a jelentősége már a kortársak számára is nyilvánvaló volt. Ez derül ki Frederik J. Turnernek 1893-ban, The Significance of the Frontier in Amerika címen tartott híres előadásából:A határvidéknek köszönheti az amerikai szellemiség nem egy jellemző vonását: támadó lendületű, nyerseséggel elegyes, fürkésző kiváncsiságát, leleményes gyakorlatiasságát, ami gyorsan megtalálja a legjobb megoldást, az anyagi technikai dolgokhoz való hozzáértést, amiből ugyan hiányzik minden művészi vonás, de nagy vállalkozásokat képes végrehajtani…”23 Az Óvilágból magukkal hozott képességek és erények mellé a vad határvidék meghódításához kellő tulajdonságokat kellett kifejleszteniük. A vadság legyűréséhez kellő erőszak maradandónak és mentalitást mindmáig meghatározónak bizonyult: példa-képeinek működésébe és társadalomlélektani hátterébe egy belső megfigyelő, Sigourney Weaver színésznő nyilatkozata enged bepillantást: „Egy olyan végsőkig elfojtott és frusztrált társadalomban, mint az amerikai, […] arról győzzük meg a nézőt, hogy amit lát, az igenis lehetséges, tehát elkövethető.”24

Mesterséges mindenség

A westernben a sivatag, a préri, az egyszerre fenséges és fenyegető természeti táj veszi körül az embert. Mint minden mitológia, a western is közös tapasztalatok sűrítménye. A sivatag, a sivár környezet, egyáltalán a természet veszélyes erre a civilizációra. A vadnyugati városkák lakatlan vidékek, a hatalmas távolságok, az áttekinthetetlen térségek közepette tűnnek fel, és csak a vasút jelenti az összeköttetést a civilizált világgal.

Ebben a természetfelfogásban történelem összegződik: nemcsak a vadnyugat, hanem Amerika meghódításának története. A kontinensnyi ország nemcsak sivatagokból, pusztaságokból, hanem sivatag erdőkből (Bölöni Farkas) is áll(t). A Go West évszázadai alatt a betelepülők nem a megszokott, ezer éve kultivált tájjal, megállapodott szomszédsággal és kialakult érintkezési hálózatokkal, hanem valódi vadsággal találkoztak: vad emberekkel és vad természettel.

A természet felől fenyegető vadsággal szemben a telepesek szekérvárakat emeltek. A civilizáció mesterséges szigeteit, oázisokat a természet sivatagában. Úgy tűnik, hogy a természetes és mesterséges az idő rövidsége, a gyors haladás folytán azonban nem tudott szervesülni. A belső megfigyelő, Paul Olchváry szerint: „Mi, amerikaiak – mellesleg mi, mai emberek, mindnyájan, akik nem szálltunk ki a technikai és gazdasági fejlődés, az egyre hatékonyabb kommunikáció stb. mókuskerekéből – tudatosan és természetellenesen abban a reményben igyekszünk megérteni a természetet, hogy megkülönböztethessük magunkat tőle. […] azt képzeljük, hogy a természet a miénk. A tulajdonunk.”25

Cyberamerika

Amerikának nincsenek szilárd határai; nincsen egyszer és mindenkorra definiálva”26, így az expanzió a kontinens meghódítása és benépesítése nyomán egy egészen új világ, a földönkívüli térség meghódításában folytatódott. A terjeszkedésnek ez a fordulata, világtér felé irányulása az újvilági tértapasztalatból és az időközben kialakult individualitásból egyenesen következett.Világraszóló űrbéli sikereink – írja Olchváry – , és általában technikai sikereink is végső soron az észak-amerikai kontinens belső terének, és – merészkedjünk egy lépéssel tovább – a tulajdon belső terünk kitágításának tekintendők.”27

A hatvanas években megkezdett és a holdraszállással kulmináló Apollo-program egyszerre mutatta az Ígéret Földjére irányuló erőfeszítések tetőpontját és – folytathatatlanságát. A földön kívüli tér a “mennyei” reményekkel átjárt expanzív törekvések végpontjának bizonyult. Kiderült, hogy nem kizárólag technikai és pénzügyi akadályokon múlik, hogy az ember más bolygókra utazzon, vagy hogy hosszasan tartózkodjon egy űrállomáson: az ember földiesre formált lénye nem képes sokáig elviselni a súlytalanságot, a holdbéli tájak sivársága pedig nem jelent vonzó célpontot új telepesek számára.

Az Apollo-program lezárulásával egy időben azonban kibontakozott egy másik program, mely megteremtette az expanzió folytatásnak lehetőségét: működésbe lépett a katonai célból kifejlesztett ARPANET hálózat, ami lehetővé tette számítógépek összeköttetését, valamint kezelőik közös, virtuális világának kialakítását.28 Az Újvilág felfedezése óta töretlen lendülettel folyó terjeszkedés ugyan megtört, de a technológia belterében újabb korlátlannak tetsző távolok nyíltak.

Cyberspace is the latest American frontier, a khibertér az utolsó amerikai határvidék. – írta 1994-ben Alvin Toffler szerzőtársaival A Magna Carta for the Knowledge Age című manifesztumban.29 A vadnyugat szelleme lovat váltott, és immár az információs hálózatokban vágtat: „A bioelektronikus határvidék (frontier) a megfelelő metafórája annak, ami a cybertérben történik, amennyiben a felfedezők és feltalálók szellemére gondolunk, mely arra indította a régi hajósokat, hogy feltárják a világot, és amerikai pionírok nemzedékeit késztette arra, hogy megszelíditsék az amerikai kontinenst, és amely legutóbb a világűr feltárására vezetett.”

A cybertér – sok egyéb mellett – régi amerikánus remények valóra váltását ígéri:Olyan világot teremtünk – írja John Perry Barlow, az Electronic Frontier Foundation alapítója –, melyben minden egyes ember minden helyen kifejezésre juttathatja meggyőződését, bármennyire individuális légyen is az. A mi világunkban mindaz, amit az emberi szellem teremt, ingyenesen reprodukálható és szétosztható. A mi világunk mindenütt és sehol sem jelenvaló, és nem ott van, ahol testek élnek. A szaporodó ellenséges és kolonizáló rendelkezések a szabadság és az önrendelkezés korábbi védőinek helyzetébe hoznak bennünket…”30

Számomra a szabadság virtuális és paradox amerikai valóságának problémáját mégis egy európai, Paul Virilio fogalmazta meg a legtalálóbban: „A huszadik század egyrészt felszabadította a valóságos gyarmatokat, másrészt azonban megteremtette a legutolsó gyarmatbirodalmat, a virtualitás birodalmát. És az sem véletlen, hogy a folyamat középpontjában az amerikaiak állnak. Ne felejtsük el, hogy Amerika az egyetlen gyarmat, amit nem szabadítottak fel. Így csakis önnön mását alkothatja újra.”31

A hősök térvesztése

A terjeszkedésvágy virtuális irányvételével egyidejűleg a reális tér beszűkülésének jelei észlelhetők az amerikai tömegkultúrában. A westernben uralkodó tágas és fenséges tájak egy ideje már csak a földönkívüli frontierek körül tűnnek fel a filmekben.32 Fő színterük, a technikai rendszerek sokaságával átszőtt, torlódó terű város – miként a Szárnyas fejvadász esetében – még a klasszikus gengszterfilmek és a film noir városainál is zártabb belvilágként jelenik meg. A western végtelen horizontja helyett egyre gyakrabban a toronyház vertikuma képezi az események színterét. De nemcsak a színtér vált szűkebbé, hanem az amerikai film alapfigurájának, a western-típusú hősnek a személyiségében is a térvesztés tünetei mutatkoznak. A Batman, akárcsak a Superman, az újabb filmváltozatokban úgy jelenik meg, mint akinek nem volt elég alkalma (helye és ideje) ahhoz, hogy hétköznapi emberből (western-)hőssé válhasson. Ezért a hőssé fejlődő cowboy helyett eleve kettős életet élő figuraként jelenik meg, akinek személyében egy hétköznapi és egy különös képességű személyiség él összetorlódva, mintegy társbérletben.

A tudathasadásos hősökhöz képest a hagyományos western-erényeket hordozó alakok még ma is képesek a hősiesség kibontakoztatására. Egy olyan figura láttán, mint amilyen például a Die Hard főhőse, visszamenőleg is érthetővé válik az, amit Böhringer a western mitikus dimenziójáról mond: „A westernhős nemcsak egy stílust testesít meg, hanem roppant feladata van: Amerika megmentése. Egyfajta isten, egy istenember, egy megmentő és megváltó. A cowboy hőskultusza a sztárkultuszba, Hollywood csillaghitébe ágyazódik. A sztár egyetlen szereppé egyesíti az általa játszott valamennyi filmszerepet, sőt olykor saját életrajzába ülteti át.”33

Anderson Amerikája

A 80-as években Laurie Anderson egy nagyszabású multimédia-művel, a United States című darabjával lépett föl számos amerikai és európai nagyvárosban.34 A több estére kiterjedő, nyolcórás művet egy svájci kritikusa a 20. század Niebelung-gyűrűjének nevezte. A hasonlítás nem alaptalan, mivel nemcsak tartama tekintetében mutat párhuzamot a wagneri Gesamkunstwerkkel. A médiumok sokaságát használó zenemű azonban intenciójában alapvetően különbözik a wagneritől: szándéka nem egy mitikus elemekből összeállított magánmitológia kollektív, “nemzeti” valláspótlékként történő celebrálása. Anderson műve ennek éppen ellenkezője: magát az amerikai mitológiát tematizálja, a hétköznapi amerikai álom világát helyezi metszően ironikus megvilágításba. Megnyilatkozásai szerint módszeresen és rendkívüli tudatossággal dolgozza fel az amerikai mítoszvilágot.35

Mítosztalanító munkájának mélységét talán ennek egyik legnépszerűbb része, az elektronikusan torzított énekbeszédként előadott O Superman mutatja. Anderson ezt a darabot Jules Massenetnek ajánlotta, akinek El Cid című operájában a hős Istent szólítja így: O souverain, o juge, o pére… Anderson átiratában ez kissé másként hangzik: „O Superman, O Judge, O Mom and Dad…, ha nincs is már szeretet, még mindig megvan az igazságosság, és ha nincs is már meg az igazságosság, még mindig megvan az erőszak, és ha már erőszak sincsen, még megvan a Mama. Halló Mama! Tehát végy a karjaidba, Mama, a hosszú karjaidba, az automatikus karjaidba, az elektronikus karjaidba, a petrolkémiai karjaidba, a katonai karjaidba…”

A United States I-VI. hang- és fényszínháza nemcsak az amerikai terek és idők zónáin kalauzol végig, hanem az american dream éberálomvilágának egész tárházát térképezi fel és világítja át. Egyik epizódja az újvilági mitológia sajátos megnyilatkozását mutatja be: bevezetőjében egy olyan szektáról beszél, melynek tagjai már egy ideje Noé bárkájának útvonalát kutatják. A tengeráramlásokat és szélirányokat vizsgálva arra az eredményre jutottak, hogy az Édenkert egykor New York közelében terült el. Az elbeszélés végére érve azt kérdi: „Elnézést kérek, meg tudná mondani, hol vagyok?”

•••

Megjelent: KRITIKA 1999/5.

COPYRIGHT Tillmann J. A.

barrado-3_new Ana Barrado fotója

1 Frederic Rzewski: Attica / Coming Together. A 180-as csoport előadásában; Hungaroton SLPX 12545, Bp.1983.

2 Northrop Frye: Az Ige hatalma, Európa, Bp., 1997. 131.o.

3 Max Weber A tudomány mint hivatás, in M. Weber: Állam, politika, tudomány, KJK, Budapest, 1970. 128.o.

4 Otto Kallscheuer: Gottes Wort und Volkes Stimme. Frankfurt, 1994.; uő.: Az egyén, a közösség és Amerika lelke. Világosság 1996/4.

5 Richard Sennett: A semleges város, Café Babel 1997/2. 16.o.

6We want to be farther apart, that all animal heat and moisture may have a chance to evaporate.” Thoreau: Walden and Other Writings, Bantam, New York, 1979. 209.o.

7 Bölöni Farkas Sándor: Napnyugati utazás. Helikon, Bp.1984.

8 Ana Barrado, Atelier Peytl, Tokyo, 1989.

9Hannes Böhringer: McClaud őrnagy önuralma, MŰHELY 2001/ 5. 73. o.; http://www.c3.hu/~tillmann/egyebek/arsvitae/bohringer_mcclaud.html

10 Ezek burjánzása csak a tudatlansággal vetekszik: a 80-as években például a haditengerészet csak a Katholikus Püspöki Kar tiltakozására adott új nevet egyik atomtengeralattjárójának, mely addig a Corpus Christi nevet viselte…

11 Die Zeit, 1996.09.06.

12Tillmann J. A.: A kép kétes hatalma. Paul Virilio, a háború és a mozi, VIGÍLIA 1987/5. ; https://filmmozi.wordpress.com/2010/02/05/orcus-neontuzeben-the-blade-runner-a-jovo-mint-sci-fi-passio/

13Hannes Böhringer uo. 78. o.

14 Richard Sennett uo. 18. o.

15 Paul Olchváry: Igazi amerikai? 2000 1997/1, 26. o.

16 Hannes Böhringer: Auf dem Rücken Amerikas. Eine Mythologie der neuen Welt im Wes­tern und Gangsterfilm. Merve Verlag, Berlin, 1998. 143. o.

17Christopher Lasch: Az önimádat társadalma Európa, Budapest, 1986.

18 Albert Einstein: Hogyan látom a világot? Gladiátor Kiadó, 1994. 123. o.

19 Detlef B. Linke: Hirnverplanzung. Die erste Unsterblichkeit auf Erden. Rowohlt, Reinbek, 1993. 65.o.

20 Paul Watzlawick: Gebrauchsanweisung für Amerika. Piper. München-Zürich, 1978. 94. o.

21Alexandre Kojéve: Introduction to the Reading of Hegel, Cornell University Press, 1969, 161.o.

22 Hannes Böhringer: Auf dem Rücken Amerikas, i.m. 29. o.

23 In Frederick Jackson Turner: The Frontier in American History. 1921.; http://www.gutenberg.org/files/22994/22994-h/22994-h.htm

24Magyar Narancs 1996. 05.16.

25 Paul Olchváry i.k. 27. o.

26 Hannes Böhringer: McClaud őrnagy önuralma i.k. 73.o.

27Paul Olchváry uo.

29 Alvin Toffler et alii: A Magna Carta for the Knowledge Age http://www.pff.org/issues-pubs/futureinsights/fi1.2magnacarta.html

30 John Perry Barlow: Unabhängigkeitserklärung des Cyberspace. telepolis. Die Zeitschrift der Netzkultur (Bollmann, Mannheim) 1996/0. ; https://www.eff.org/de/cyberspace-independence

31Paul Virilio: Ezredvégi beszélgetés 2000 1997/9; http://www.c3.hu/~tillmann/konyvek/ezredvegi/virilio.html

32 Így például a Csillagok háborúja telepeseinek hátterében.

33 Hannes Böhringer: Auf den Rücken Amerikas i.k. 118. o.

34Laurie Anderson: United States, Warner Bros. 25192, 1984.; United States. Harper & Row, New York, 1984.

35Laurie Anderson: Stories from the Nerve Bible. Harper, New York, 1994.

Reklámok

%d blogger ezt kedveli: