Nemcsak a közönséges kommentelők ontják vélelmeik tömegét a világba, hanem képzettebbek is képesek erre a tények tágabb körének ismerete híján vagy szándékos mellőzése folytán. A kínai egyetem problémájáról szóló írásom kapcsán ilyen olvasói levéllel örvendeztetett meg Nyíri Pál. (MN 2021.06.10.) Ebben – az ugyancsak erről a 444-en író Sükösd Miklóssal együtt – azzal vádol, hogy „végletesen leegyszerűsített retorikát” használunk, ami „alig különbözik a kormány szóhasználatától”.
Az egyre inkább goebbelsi minőségű, ocsmány kormánypropagandához való hasonlóság hangoztatása mellett nem hozakodik elő érvekkel, nem is igen tudna, mert nincs alapja az inszinuációnak. Vélhetően azért ragadtatta magát ilyen kijelentésekre, mert nem viseltettünk kellő toleranciával a kínai kultúra mássága iránt, és bátorkodtunk hódító törekvések világszerte tapasztalható tendenciáját kolonizációnak nevezni. Ami tényleg nem korrekt a némely tudós körökben uralgó ön/cenzúrához képest. És különben is: a posztkoloniális paláver hallgatósága számára gyarmatosítók amúgy is csak európaiak lehetnek…
A tudós amszterdami levelező további érvei az előbbiekhez hasonló meggyőző erővel és relevanciával bírnak. Tézise szerint egy „népi” kínai egyetem Európa közepén jó nekünk, s az EU-nak is. Adódhatnak ugyan problémák, de mindezek elényészőek ahhoz a jóhoz képest, amiben a KKP által totálisan uralt ország egyetemének áldásai részeltetnek. Nyíri szerint csak azon kell igyekeznünk, hogy „a budapesti Fudan a kritikai véleménycsere és magas szintű kutatás színterévé” váljék.
Aki valamelyest képben a totális ellenőrzés kínai rendszere felől, annak tudnia kell, hogy milyen szoros ellenőrzés alatt állnak a külföldön tanuló diákok. És nem a kínai tulajdonú intézményekben, hanem különféle más egyetemen! Akárcsak arról, hogyan törekszik a KKP kiterjeszteni befolyását a szabad világ akadémiai közegére. Az élcsapatot a Konfucius-intézetek képezik: ezek kezdettől a Kína-kutatás uralmára, a kritikus elemzések kiiktatására törekszenek, amiért több helyen korlátozták, ill. megszűntették működésüket. Az ilyesféle kritikai véleménycserére különösen szép példa volt pár éve a Cambridge UP és a Springer kiadók esete, ahol is – zsarolás vagy korrumpálás hatására – kivették a Kína-kritikus könyveket a kínálatból… A „profiligazítás” később nyilvánosságra került, és a botrány nyomán visszaállították az eredeti programokat. https://www.ft.com/content/b68b2f86-c072-11e7-b8a3-38a6e068f464
Nyíri azon óhajának is hangot ad, hogy az „egyetem akkreditációjánál és a kritikus közvélemény igényeinek megmegfogalmazásában arra kell törekedni, hogy (…) ne a politikai kontraszelekció, hanem az átláthatóság, a tanszabadság és kutatási szabadság és minőség-szempontok érvényesüljenek.” Ez persze kívánatos, mi több magától értetődő kellene legyen, ám mint azt magunk körül tapasztaljuk, már egy züllött ká-európai politikai kultúrában is a karikatúrája valósul meg. Ezért az ilyen rózsás remény egy kínai egyetem iránt a realitásérzék teljes hiányáról tanúskodik. Ami nemcsak az akadémia közegben gyakori. Ezért is érdemes a filozófus Helmuth Plessnerre hallgatni, aki épp száz éve, amikor a nemzeti és a nemzetközi helyzet egyaránt fokozódott, azt írta: „A valósággal számolni annyit jelent, mint az ördöggel számolni…”
Abban a hibrid hódító háborúban, amit Kína a világ különböző kultúrái ellen folytat, a kémkedés „klasszikus” területei mellett a tudás kémlelése is kiemelt terület. Kína vezetése ebben is követi Szun-ce tanítását, aki hadművészeti traktátusábankülön fejezetet szentel ennek, s ezt írja: „A bölcs fejedelem (…) mindent igyekszik előre tudni. Ezt az előre tudást (…) mindig emberektől kell megszereznünk. Bölcsesség és ravaszság nélkül nem tudunk kémeket alkalmazni… A háborúban ez a legfontosabb.”
MEGJELENT: Magyar Narancs
EUrÁzsia 