A vakfoltok és folyományaik. Fekete lyukak a Felvilágosodás égboltján – Tillmann J. A.

•

Céline Baumann: Növények parlamentje, 2020.

Látásunk vakfoltjának felismerése viszonylag kései fejleménye a modern önmegismerésnek. Felfedezésének nehézsége abból adódott, hogy szemünk kívülről láthatatlan része, mi több, az így folyvást létrejövő hiányosságot elménk folyamatosan elfedi, a környező észleletek alapján integrálja.[1]

Ahogy a szem esetében, úgy a különböző korszakok és kultúrák esetében is megtörténik, hogy vakfoltjaik hosszú ideig nem ismerszenek fel. Úgy tűnik, hogy ez történt a újkor alakításában döntő tényezővé vált Felvilágosodás korszakában is.[2] A Lumière észlelési mezőiben is voltak és maradtak vakfoltok, noha az értelem fényét képesnek tartották a világ és az ember homályos, kétséges, vagy sötétbe vesző szegleteinek megvilágítására.[3] Azóta a felvilágosult ráció egyre több természeti és társadalmi jelenséget világított meg, ezáltal kialakulásuk és fejlődésük láncolatai jól kivehetővé és értelmezhetővé váltak. Egyidejűleg azonban homályba merült, vagy egyszerűen csak kiesett a figyelem homlokteréből számos háttérben rejlő tényező, kevésbé világos jelenség és alapvető vonatkozás.  Ezek a Felvilágosodás során észrevétlen maradt vakfoltok mára feltűnővé váltak, mi több, fekete lyukakká terebélyesedtek.

Homo necans és genetikus áthatás

A Felvilágosodás embere korántsem bizonyult olyannyira racionálisnak, mint azt teoretikusai feltételezték. Romantizált alakjáról, a nemes vademberről is nyilvánvalóvá vált, hogy nem is annyira nemes, és korántsem csak az Újvilágban fordul elő, hanem bennünk is lakozik, mi több: őshonos.

 Vad emberségünket állatok megölésének százezer éveken át zajló, ismétlődő élményei alakítottak ki, pszichésen és kulturálisan maradandó mintázatot képezve, genetikusan is kódolva. „Bár a becslések 95 % és 99 % között ingadoznak, az ember biológiai evolúciója mindenesetre ebben az időszakban ment végbe – írja Walter Burkert Homo necans, Öldöklő ember című könyvében –; ezzel szemben a földművelés, melyet legfeljebb 10000 évvel ezelőtt találtak föl, keveset nyom a latban. Ebből egy olyan perspektíva ered, ami érthetővé teszi a ragadozó állat viselkedéséből eredő félelmetes emberi erőszakosságot – amit az emberré válása során felvett. A kőkorszaki vadászat nem pusztán a vadászó ember tevékenységeinek egyike; az átmenet a vadászatra a főemlősök és az ember közti döntő antropológiai és ökológiai változás.”[4]

A Felvilágosodás azonban nem az őstörténetre és az evolúcióra tekintettel bontakozott ki, ezért diskurzusaiban a nemes vadember és újkori utódjának elképzelése csaknem kizárólagossá vált. Ami benne nem látszott racionálisnak, azt mellőzték, vagy leküzdhetőnek vélték a „kiskorúság” (Kant) állapotából kivezető fejlődés során. Ilyen remények múltán aztán Márai méltán állapította meg, hogy „Rousseau másfél századon át fertőzte Európát ’a jóságos vadember’ mítoszával, amíg felfedezték, hogy az ember nem ’természettől jóságos’, hanem minden kegyetlenségre hajlamos lény, akit nem fegyelmez vallás, sem törvény, és képmutatás minden, amit ’természetes jószándékáról’ valaha meghirdettek.”[5]

Az eredeti romlatlanság fantáziáihoz képest a homo necans nemcsak genezisünk meghatározó része, hanem mentális mintázatának is örökösei vagyunk. Ezeknek az őskorból eredő „ösztönöknek” a hatása ma – számos kulturális tényező, mediális és szociális folyamat következtében – ismét gyakrabban ütközik ki a civilizáció felszínén. Nagy számban tűnnek fel körülöttünk olyanok, akik nem jutottak el a homo sapienst jellemző sapientia minimumáig, vagy ez teljesen elsorvadt bennük annak nyomán, hogy kiszolgáltatták magukat az archaikus agyi hatásoknak és az animális mintázat vezérlése alá kerültek. Ez leginkább a szélsőséges körülmények közé került vagy korláttalan hatalmi helyzetbe jutott elmék működésében mutatkozik meg. Így nemrég egy mozgásmintázat-elemző Minden Oroszok Megvezetőjének megfigyelése során a hüllőkre jellemző viselkedést érzékelt.

Világosság, homály

A felvilágosító törekvések ellenére a18. század emberképe korának és diskurzusainak korlátait viseli magán. Úgy tűnik, ezek téveteg részének feltárásához nem bizonyult elegendőnek a „felvilágosodás dialektikája”. Kiváltképpen a vallás megítélése tekintetében mutatkozott erős érzékcsalódás, amit a hatalmi hierarchiával összefonódott, különösen korrupt klérussal szembeni egyházkritika idézett elő.

Már Montaigne is arról elmélkedett az indiánokról szerzett hallomásai kapcsán, hogy náluk „mindig tökéletes a vallás, tökéletes az államrend, tökéletes és teljes minden dolog használatának módja…”[6] Az egzotikus kultúrák kontrasztba állítása retorikus célokat szolgált, és fantáziadús képeik nélkülözték az elemi tényszerűséget. Nem csoda, hogy nagy népszerűségre tettek szert, és napjainkig a kultúrkritikus vágyálmok kivetüléseként élnek tovább. Sajátos szerepet kapott ebben az iszlám, amelynek következményei ma széles körben mutatkoznak. Ugyanis a nemes vadember idővel már toleráns muzulmánként jelenik meg, először egy protestáns lelkész, Pierre Jurieu pásztorleveiben.[7]A tények őt sem zavarták meg ebben, bár a korabeli beszámolók részletes szóltak a törökök körében – keresztények és zsidók elleni pogromok során – gyakorolt különösen véres „toleranciáról”.

Az ismeretek hiánya a filozófus Pierre Bayle-t sem akadályozta abban, hogy „Mahomet vallásának” magasabbrendűségét a kereszténységgel szemben a Felvilágosodás egyik alaptoposzává stilizálja. Ezt a sajátos ismeretterjesztést a 18. században Henri de Boulainvilliers Mohamed-életrajza teljesítette ki. Ez a fölöttébb „tudományos” munka a későbbiekben Voltaire, majd Gibbon révén vált népszerűvé és alapozta meg az iszlámról alkotott ábrándos európai elképzeléseket. Neki köszönhetően terjedt el a bölcs jogalkotó Mohamed és a racionális iszlám fantáziaképe, ami még Goethe számára is „poétikus” jellegűnek tűnt.[8]

A heves valláskritikai diskurzus közepette az embert olykor vallástalannak vélték, de La Mettrie irásaiban mint ateista embergép jelent meg. A későbbi fejlemények folytán ez az emberkép tarthatatlannak bizonyult. „Soha olyan jól nem mutatkozott meg a társadalom istenné emelő vagy istenteremtő képessége, mint a Forradalom első éveiben. – írja Émile Durkheim A vallási élet elemi formáiról írott kanonikus könyvében – Alakulófélben volt egy vallás is, amelynek megvolt a maga dogmája, megvoltak a szimbólumai, oltárai és ünnepei. Ezen spontán törekvéseket igyekezett aztán hivatalosan is kielégíteni az Ész és a Legfelsőbb Lény kultusza.”[9] Durkheim ezt a társadalomnak tulajdonítja, ám a társadalmat emberek alkotják, akik vallási alapvonásaikat tekintve a különböző kultúrákban meglehetősen hasonlónak mutatkoznak. Ennek a „képességnek” a mértéke egyénenként eltérő, de létezik intézményesült vagy konfesszionális hitvilág nélkül is – amint ezt manapság a különféle ezotériák burjánzó bősége mutatja. De lehet vallás a fejlődésből, a tudományból, a művészetből, mint ahogy a hit tárgyává a nemzet, a forradalom, vagy szinte bármi más is válhat. Ennek köszönhetően a „Felvilágosodás óta létezik egy új mitológia iránti igény. – mondja Hannes Böhringer – Annak arányában, ahogy a régi mitológiától, a mítosztól emancipálódott az ember, úgy kíván új mítoszokat.”[10]

Az Aufklärung után következő két évszázad a politikai vallások (Eric Voegelin), a nacionalizmus, a nemzetközi és a nemzeti szocializmus kibontakozásának ideje; ekkor jelennek meg a Kommunista Kiáltvány[11], a marxizmus, és A tizenkilencedik század alapjai[12], a nácizmus alapművei. A 20. évszázadban ez a két hiedelemvilág tömegessé válik; mi több, egy időre a kommunizmus éppúgy államvallás lesz, mint a A XX. Század mítosza (Alfred Rosenberg), a nemzetiszocializmus. [13] 

Antropológiai adottságként nemcsak a múltban mutatkozott meg; ma is jelenvaló megannyi jelenségben, a legkülönfélébb helyeken, különféle kereskedelmi, mediális és szórakoztatóipari kultuszokban lelhető fel. Csak jóval kevésbé nyilvánvaló, mivel a modernitás folyamatában egyre több területre és tárgyra szóródott szét. Clifford Geertz antropológus ezért is állapította meg már az 1960-as években, hogy „egyre sürgetőbbé váló problémánk nem a vallás definiálása, hanem a felismerése.”[14]

A kérdés korántsem kizárólag tudományos perspektívából vetődik fel: a NIKE (Nájki) márka hívei ugyan aligha Niké (Νίκη) istennőre, Zeusz győzedelmes kocsihajtójára gondolnak, pedig nemcsak a név eredete kötődik hozzá, hanem az alakját illető hódolat is hasonlatos a márka hívei körében mutatkozó kultuszhoz. Persze a különbség is számottevő, hiszen a görög istenalakot a mítoszvilág poétikusan megformált szövedéke hordozta, a reklámokkal szított kereskedelmi kultusz alapja pedig egy, a csábítás pszichotechnikai hatáselemeivel keveredő neodarwinista ideológiai koktél.

A hirdetésipari hiedelemvilágok mellett virulnak az ezoterikus posztmodern zanzák, a boszorkányakadémiák és a vágtáznak a csodaszarvasok. Amelyek korántsem világosabbak a bevett vallásoknál, sőt nyilvánvalóvá teszik, hogy a „vallás nem tűnik el a felvilágosodás során – így Böhringer –, csak kivonja magát a felvilágosodott észlelés köréből és kísértetként bukkan fel a legkülönbözőbb helyeken.”[15] Még ott is, ahol a legkevésbé számítanánk rá: a megjelenésük nem korlátozódik a hiszékenyek és tudatlanok tömegeire, egy újabb keletű kísértettípus, a hauntológia a magasan képzett teoretikusok és művészek körében is kísért.[16]

Az univerzalizmus után

A Felvilágosodás antropológiája az emberi nem egységén, az emberi egyenlőség teremtményi mivoltának eszméjén alapult: „minden ember egyenlőképpen teremtetett, és Teremtője által elidegeníthetetlen jogokkal lett felruházva”. Így fogalmazódott meg először a Virginia Declaration of Rights 1776-ban kelt szövegében, majd az Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatában.

Az emberi jogok egyetemességének eredete deklaráltan a Teremtőre, a zsidó-keresztény eredettörténetre hivatkozva hirdeti egyetemes érvényét. Az univerzalitás eszméje elkerülhetetlenül paradox: egyetemleges érvénye egy meghatározott kultúrában merül föl és kerül kifejtésre és mégis általános érvényű. Akárcsak eredete az isteni kinyilatkoztatás, amely egy kiválasztott népnek, a zsidó népnek hirdettetett, ugyanakkor mindeneknek szól.[17] A Felvilágosodás gondolkodói azonban nem vették tekintetbe ezt az önellentmondást, ahogy nem tudták kellően mérlegelni a különböző vallások, és az általuk meghatározott kultúrák teremtés- és istenképzeteit sem, mivel nemigen ismerték ezeket. Ezért aztán az emberi egyenlőség univerzalitása, a Teremtője által elidegeníthetetlen jogok azóta kultúránként különféleképpen értelmeződnek – aszerint, hogy milyen teremtő(ke)t vallanak és milyen jogokat tekintenek elidegeníthetetlennek.

Ezek a kérdések különösen élesen merülnek fel Kína esetében, ahol sem a teremtő(k)t, sem a jogok nem játszanak szerepet, lévén, hogy történetében ezek nem voltak jelen: „[A] kínai császári birodalom nem jogi vagy törvényi rendszeren alapszik. – mondja François Jullien sino-filozófus – Létezett kódja a jutalmazásnak és a büntetésnek, de nem létezett a jog eszméje.”[18]

Az emberi jogok más okok folytán nem univerzális érvényűek az iszlám kultúrákban, ahol az „igazhitűek” sajátos jogi kiváltságokat élveznek. Az ilyen, ún. sárián alapuló, azaz minden nemmuzulmánt jogfosztó „emberi jogok” értelmezését az Iszlám Konferencia nyilvánosan deklarálta.[19] Ennek nyomán; a „ politikai iszlám – az Iszlám Konferencia 45 állama – a sáriát, az ő isteni jogukat helyezi az emberi jogok elé – mondta Necla Kelek szociológus, a német Béke-díj átvételekor – Ezért nehéz az iszlámot és az iszlámizmust egymástól elválasztani, lévén a Nyugat kultúrájának és szekularitásának elutasítása nem pusztán egy militáns variáns, hanem szinte minden iszlám intézmény politikájának veleje.”[20]

A Felvilágosodás antropológiájából eredő univerzalisztikus gondolkodás a későbbiekben egyre inkább kiterjedt az emberi együttélés különböző formáira és fejleményeire, így a kultúrák egyenlőségének állítására vezetett. Jóllehet abból, hogy az ember egyenlőképpen teremtetett, korántsem következik embercsoportok cselekvéseinek, tevékenységének és hagyományainak egyenlő mivolta. Amennyiben ugyanis „minden kulturális praxis legitimnek számít, és minden érték ugyanannyit ér, csak mert egy tiszteletre méltó hagyományba illeszkedik– írja Wolfgang Sofsky–, akkor semmi alap nincs arra, hogy a halálbüntetés, fiatal lányok körülmetélése, faji tisztogatások, emlékművek lerombolása vagy egy katonai bosszúhadjárat ellen fellépjünk.”[21]

A globálisan elterjedt technológiák, hálózatok és az általuk terjesztett forma- és látványvilág azt a látszatot kelti, mintha létrejött volna egy univerzalisztikus kultúra, melynek alapvető képzeteiben és értékeiben mindenki osztozik. A különböző kultúrák azonban leginkább azon sajátosságaikat őrzik és hagyományozzák tovább, amelynek adott állapotában a modernitás küszöbére érkeztek. Ennek tapasztalatáról szól Michael Ignatieff, a CEU korábbi rektora The Ordinary Virtues – Moral Order in a Divided World című könyvében: „Mintegy 1,2 – 1,5 milliárd ember alkotja a globális középosztályt; ők a gazdasági globalizálás, a világtörténelmi átalakulás mozgatói. – mondta kapcsán –   De nagyon meglepett, mennyire lokális maradt a lojalitásuk. Beleértve az igazról és a hamisról alkotott elképzeléseiket is. Például egyáltalán nem használja senki sem közülük az emberi jogok nyelvezetét. Tevékenységüket nem kívánják igazolni ’az emberiség’ szempontjából, hanem csak a családjukra, a szomszédjukra, a törzsükre, a munkatársaikra vannak tekintettel.”[22]

Mindennek hatása a globális kínai kolonizációban éppúgy érzékelhető, mint a muzulmán térfoglalásban, a következményeivel való számvetésre az euroatlanti egyetemeken eluralkodott posztkoloniális paláver és a woke vajákolás aligha alkalmas.

•••

MEGJELENT: Élet És Irodalom 2023. 01. 05

---

[1] Tillmann J. A.: A vakfolt hosszú árnya, 2000 2011/6

[2] „Decisive in the making of modernity.” – írja Roy Porter: Enlightenment: Britain and the Creation of the Modern World , London, 2001, 3.

[3] Az előbbi mellett német megfelelője, az Aufklärung még a felderítés, áttetszővé alakítás, tisztázás jelentését is hordozza.

[4] Uo.

[5] Márai Sándor: Napló 1968-1975. (1983)

[6] Michel de Montaigne: Az emberevőkről. In Esszék I., Jelenkor, Pécs, 2001. 267.

[7] Pierre Jurieu: Lettres pastorales adressees aux fideles de France qui gemissent sous la captivite de Babylon. Rotterdam, Acher, 1686–1695. ( Olms, Hildesheim,1988.)

[8] Rüdiger Safranski: Goethe, Hanser, München, 2013. 316.

[9] Émile Durkheim: A vallási élet elemi formái. A totemisztikus rendszer Ausztráliában, Budapest, L’Harmattan, 2003, 195.

[10] Ezredvégi beszélgetés Hannes Böhringerrel; http://www.c3.hu/~tillmann/konyvek/ezredvegi/bohringer.html

[11] Karl Marx – Friedrich Engels: Manifest der Kommunistischen Partei. London, 1848.; Erwin Schulhof meg is zenésítette : https://www.youtube.com/watch?v=dAujsDBZByA&ab_channel=Octavestorm

[12]Houston Stewart Chamberlain: Die Grundlagen des neunzehnten Jahrhunderts. Bruckmann, 1899.

[13] Alfred Rosenberg: Der Mythus des 20. Jahrhunderts. Eine Wertung der seelisch-geistigen Gestaltenkämpfe unserer Zeit. Hoheneichen, München, 1930.

[14] Clifford Geertz: Islam Observed. Religious Development in Morocco and Indonesia, Yale U.P., 1968. 15.

[15] Hannes Böhringer: Kísérletek és tévelygések. A filozófiától a művészethez és vissza. Balassi Kiadó, Bp., 1995. http://www.c3.hu/~tillmann/forditasok/Bohringer_Kis%E9rletek/narint.html

[16] Ld. Nemes Z. Márió: Kibergótikus kísértetiesség. In: Ektoplazma. Symposion, Szabadka, 2020. Ill., https://en.wikipedia.org/wiki/Hauntology#:~:text=Hauntology%20(a%20portmanteau%20of%20haunting,the%20manner%20of%20a%20ghost.

[17] „A tanúságban maga Jahve tanúskodik önmagáról. Még tovább menve, a tanúság kihirdetésre, a közzétételre, az elterjesztésre orientálódik: minden nép számára tesz tanúságot egy nép.” Paul Riceur: Vallás, ateizmus, hit, L’Harmattan, Bp., 2023. 141., valamint Alain Badiou: Szent Pál. Az egyetemesség apostola, Typotex kiadó Budapest 2012

[18] François Jullien és Roman Herzog beszélgetése • Kínai szerszámosláda. Távol-keleti gondolkodási pozíció a Nyugat archeológiájához, 2000 folyóirat 2005/4 http://ketezer.hu/2005/03/kinai-szerszamoslada/

[19]The Cairo Declaration on Human Rights in Islam (CDHRI) is a declaration of the member states of the Organisation of the Islamic Conference adopted in Cairo, Egypt, in 1990,[1] which provides an overview on the Islamic perspective on human rights, and affirms Islamic sharia as its sole source. https://en.wikipedia.org/wiki/Cairo_Declaration_on_Human_Rights_in_Islam

[20] Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2010. 11. 09.

[21] Wolfgang Sofsky: Antropológia, Lettre 45 (2002 nyár); http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre45/sofsky.htm

[22] Michael Ignatieff: Loyalität ist was sehr lokales ; https://www.nzz.ch/feuilleton/loyalitaet-ist-etwas-sehr-lokales-michael-ignatieff-ld.1409173

Oroszok orbitális országa •••••• Tillmann J. A.

    

——————————————————————————————————

[A szovjet /orosz] „tiszt büszke arra, hogy foglalkozása értelmet és erős akaratot igényel. Büszke arra, hogy meghajolnak előtte a Föld végtelen térségei, a tenger mélye és a világűr messzesége. A tiszt kész szolgálatot teljesíteni Közép-Ázsia forró sivatagjaiban és Észak jeges némaságában, a csendes-óceáni partokon és országunk határain túl is.“  

A. Volkogonov: A szovjet tiszt etikája, Zrínyi Kiadó, Bp.,1976. 92. o

——————————————————————————————————

Szilágyi Ákosnak

      

       Nem kis tehertételt jelent annak a kultúrának a koloncait levetni, amiben az ember felnövekszik. Ez számomra egy orosz teoretikus, Boris Groys megnyilvánulásai során vált nyilvánvalóvá. Hasonló magatartást oroszoknál előtte és utána láttam, de esetében, aki jó ideje nyugaton élt, különösen viszolyogtató volt. Mindez annak kapcsán merült föl bennem, hogy nemrég szükségesnek látta a szovjet végidőket a boldogság és szabadság korszakaként dicsőíteni. Ami már nem egy viselkedésbeli kisiklást, hanem súlyosabb problémákat jelez: „A Szovjetunióban kedvező tapasztalataim voltak. Működésemet akkor kezdtem, amikor a sztálini elnyomás tébolya már elmúlt. […] Nem volt elnyomás, de arra sem volt lehetőség, hogy előbbre lehessen jutni vagy pénzt lehessen keresni. Így aztán a szabad létezés érzésében volt része az embernek. Olyan volt mint a Belle Epoque 19. századi Párizsában. Jó légkör volt.”[1]

A förtelmes szovjet időket mint az igazán szabad létezés közegének ecsetelése nem egyszerűen az intellektuális züllöttség esete, ahogy az orosz populáció nagy hányadának a tömeggyilkos megvezetői iránt mutatkozó tisztelete sem puszta nosztalgia. Úgy tűnik, az okok mélyebbek: az orosz kultúra meghatározó mintázataiban rejlenek. Ezért Groys megnyilatkozás is annak a hagyományos hasadtságnak kirívó eseteként értelmezhető, amit a fensőbbségtudat nemzeti hagyományából fakadó gőg és a lemaradottság tapasztalatából adódó kisebbrendűségi érzés átható tapasztalata képez. Ez az identitásképző tényező az orosz kultúrában korszakonként és személyenként különböző formákban és nevek alatt meghatározó áramlatként van jelen; hol a katolicizmus, hol a Nyugat, vagy éppen „a kapitalizmus” ellen irányul.

 

Európa ellen

Az orosz Európa-ellenesség az utóbbi századok során mozgalmak ideológiájává vált, intézményes formákba szerveződött, a bel- és külpolitikát meghatározó hatalmi tényezővé vált. Groys esetében is ez jut szóhoz, amikor a kárhozatos kapitalizmushoz képest a szovjet rémállamot dicsőíti: „A kapitalizmus jövőjét akkor látja az ember, ha Abu Dhabiba megy. Ezért a stagnálás szovjet formája számomra jobb; ez inkább valamiféle középosztálybeli stagnálás volt.” (Hogy az arab várost miért hozza szóba, arra vagy a közvetlen megnevezés – Nyugat – elkerülésének szándéka, vagy a mélylélektan adhat magyarázatot; utóbbi esetben vélhetően a hazája helyzetével fennálló hasonlóság elfojtásának szándéka, lévén ásványkincsek kimerülésével mindkét helyen nyilván beállna a felvirágzás…)

 Ilyesféle megnyilatkozásokat hétköznapi helyzetekben is lehet tapasztalni: először a 80-as években, egy alkalmi orosz ismerősömnél tűnt fel, amikor is megajándékoztam egy számára nehezen elérhető zenéket tartalmazó hanghordozóval. Ugyanis a köszönet mellett egyidejűleg furcsa ellenérzés is mutatkozott rajta, amit utólag a helyzetkülönbségünkből adódó felindulásként tudok csak értelmezni: őt, mint oroszt olyasvalamivel ajándékozta meg egy nyugati, amire vágyott, de országában nem jutott hozzá, holott neki ez járt volna, mi több: igazán neki kellene abban a helyzetben lennie, hogy más rászorulókat ilyen javakban részesíthessen…

Oroszországban ez nem új keletű magatartás, a külföldi látogatók, akárcsak a diplomaták számára régtől fogva szembeötlő, hogy „különös ellenszenvvel viseltetik minden iránt, ami kívülről jön; egy olyan világ, mely a felsőbbrendűségi érzés és a kisebbrendűség komplexus között hányódik.”[2] Ennek a mentalitásnak a kialakulásában sajátos történeti és vallástörténeti események és elgondolások játszottak döntő szerepet.

A történeti okokat talán senki sem foglalta össze oly szellemesen és tömören, mint Karl Marx: „Moszkva a mongol rabszolgaság förtelmes és siralmas iskoláján nőtt fel és vált naggyá. Úgy tett szert erejére, hogy a rabszolgaság ügyeskedéseiben virtuózzá vált. Moszkva még önmaga felszabadítása után is tovább játszotta az úrrá vált rabszolga felöltött szerepét.”[3] A megállapítás érvényét a mai történeti kutatások alátámasztják: „A hosszú tatár uralom nyomai számos ponton kimutathatók. Tatár hatást tükröznek a közigazgatás, az adózás, és a fejedelmi adminisztráció szakszavai. […] A gyakorlatba pedig folyamatosan átkerülhetett számos, a tatár politikából elsajátított reflex.”[4] E nemes hagyományok manapság is elevenen élnek: „ Annak a szadista élvezetnek hódolnak, hogy az elszegényedett tömegeknek édes életüket demonstrálják; nem annyira kérkedésből, hanem hogy dominanciájukat nyilvánítsák ki.” – jellemzi Liza Alexandrova-Zorina írónő az orosz „elit” mentalitását.[5] Kirill Serebrennikov, a moszkvai Nagyszínház rendezője szerint hazájában nem szűnt meg a rabszolgaság és a külpolitika terén viselkedését egy züllött bűnözőéhez hasonlította.[6] Amiben nem csekély szerepe van Minden Oroszok Megvezetőjének, akinek személye és életútja szervesen illeszkedik ehhez a magas minőséghez.[7]

A jeles tradíció az újabb keletű „eurázsiaiság” ideológusainak elmekonstrukcióiban is tovább él, miközben megkísérlik azt különlegessé stilizálni: „Oroszország kultúrája sem nem európai kultúra, sem egy az ázsiaiak közül […]. Egy merőben sajátságos különleges kultúra, amelynek önmagában vett értéke és történelmi jelentősége nem csekélyebb, mint az európai vagy ázsiai kultúráké.” – idézi Pjotr Szavickijt a Birodalomépítés modern alapokon című tanulmányában[8] Galicza György, és hozzáfűzi: „Oroszország államiságának és történelmének gyökere az eurázsiai gondolat értelmében nem a Kijevi Ruszban keresendő, hanem Dzsingisz kán mongol birodalmában.” Úgy tűnik, egyet kell érteni Szavickijjal: „…a tatár iga nélkül nem létezne Oroszország”.[9]

A tatároknak való évszázados alávetettség közrejátszott abban is, hogy „a szellemi Oroszország erőszakosabb, mint az európai szellemiség”, amint Fritz Miereau russzológus, fordító Az én orosz évszázadom című önéletrajza kapcsán készült interjúban megállapítja. – „Az a mód, ahogy a szellemi Oroszország – még a morálteóriájuk révén legszelídebb – reprezentánsai is megnyilatkoznak, az erőszakosság hallatlan mértékét mutatják.” [10] Ez a hagyomány töretlen, és korántsem korlátozódik a szellemi elitre: 2017-ben népi kezdeményezésre fogadták el a családon belüli erőszakot szankcionáló törvény enyhítését (!).[11]

Az erőszak kultúrájának kialakulásában a külső hatások mellett  a pravoszláv egyház sem volt jelentéktelen tényező: „Szergej Avarincev filozófus az ortodox Kelet és a latin Nyugat nagy eltérését a szerzetesi nevelés alapelvein keresztül mutatja meg. Hangsúlyozza, hogy az ortodoxiában mindig csak szentség vagy anatéma létezik. Vagy teljesíti a szerzetes szellemi vezetőjének valamennyi előírását, vagy elvéti azokat és vétkessé válik, ami rendkívüli, és részben felfoghatatlan büntetőintézkedésekkel jár.”[12] Ugyan Avarincev téved abban, hogy ez az ortodoxia általános jellemzője lenne, és tévedése jellegzetes orosz tévedés, ami a nagyság képzetéből és torz perspektívájából ered: a legnagyobb méretű keleti egyházat azonosítja az ortodoxiával, holott a görög, akárcsak a latin kereszténység, eredete a mediterrán görög világ, nem pedig másodlagos, szélsőséges klimatikus adottságú északi változata.[13]

 

Nemzeti Földanya, harmadik Róma

Az orosz kereszténység kialakulásának folyamatát és fordulópontjait Martin C. Putna cseh kultúrtörténész írta le nemrég magyarul is megjelent kiváló könyvében.[14] Ebben a keleti egyházakban meghatározó szerzetesség szerepe hangsúlyosan kerül bemutatásra , mivel – ellentétben a latin egyházakkal – vezetői, a püspökök csak szerzetesek lehetnek. Ezért is oly jelentős az a 15. századi regula, amely „minden részletre kiterjedően szabályozza a szerzetesek belső diszciplínáját, tobzódik a legkisebb kihágásokért is kiróható büntetésekben, és a szerzetesi élet központi motorjának az Úristentől és az igumentől való félelmet tartja.”[15] Ez az irat akkortájt keletkezett, amikor a nyugati egyházban a spirituális elmélyülés, a devotio moderna mozgalma bontakozott ki, melynek inspirációját Kempis Tamás műve, a Krisztus követése adta.

Az orosz egyházban a követést ettől némileg eltérően értelmezték, amint azt „eretnekekkel” szembeni bánásmódról kialakult vita mutatja: „A Volga-mentiek csak egyházi vezeklésre akarták őket ítélni – a joszifljánusok viszont a kivégzés pártján álltak még a bűnbánatot gyakorló eretnekekkel szemben is. […] Ez a  ‘joszifljánus’ bánásmód az ellenféllel az orosz civilizációban meghonosodott. […] Az adott személyt olyan viszonyok közt tartották a kolostorban, melyeket hosszabb távon nem lehetett túlélni. Az adott személy halálát viszont nem jelentették be. Az érintett valójában eltűnt. Ezekre a ‘joszifljánus’ módszerekre épülnek elvilágiasodott formában a kommunista terror módszerei is.[16]

Az orosz kereszténység további sajátsága a korábbi animista-kozmikus vallások elemeinek virulens továbbélése, így a föld kultuszának ápolása is. Amíg a korai és középkori nyugati kereszténységben a föld „a legalul elhelyezkedő elem”[17], és kultusza (a „hazai föld”) a modernitás romantikus fázisában bontakozott ki, addig ez pogány vallási áramlataként töretlenül élt tovább az orosz kereszténység felszíne alatt ez. „Az ‘orosz menny’ azért olyan jelentéktelen, mert a föld kultusza olyan erős.” – írja Putna.[18] Az orosz nyelvben a szülőföld nőnemű: Rogyina – azaz anyaföld , Földanya.[19] Jelenvalóságát mutatja, hogy Vlagyimir Szorokin közeljövőben játszódó Kékháj című szatírikus regényében mintegy szaván fogja a kultuszt: a történetben szereplő időgépet – a hierosz gamosz, a szent nász mintájára – a Földbaszók szektája működteti…[20]

Az orosz jellegzetességek kialakulásában a föld nemcsak kultikus tisztelete, hanem a földrajzi adottságok folytán is kiemelkedő jelentőségű. Ezek persze mindenütt közrejátszanak, bár mostanság ez mintha kevéssé lenne képben. Pedig e tekintetben nagyon is áll az, amit Francois Jullien, a kínai gondolkodás kutatója mond: „Nincs egyetlen kérdés sem, ami nem a kultúra fénytörésében jelenne meg, vagy független lenne a geográfiától.”[21] Sokan észrevételezték már az elmúlt évszázadokban, hogy az orosz sztyeppéken uralkodó végletes időjárási viszonyok, a nagy hidegek és forró nyarak milyen nyomot hagytak a mentalitásban. Amint az saját tapasztalatból tudható, mind az alacsony, mind a magas hőmérsékleten leegyszerűsödnek a dolgok. Közép-Európában az ilyen időszakok rövidek, az orosz vidékeken ezek hosszú periódusokon keresztül húzódnak, tartós állapottá válnak.

A földrajzi sajátosságok tekintetében a másik döntő tényező a területi adottság, az elhelyezkedés: Oroszország volt az egyetlen olyan európai államalakulat, amely körül nagy, ritkán lakott, vagy csaknem néptelen térségek húzódtak – természetes határok nélkül. Ennek köszönhetően kezdeti, majd birodalmi expanziója folyamatos és végérvényes volt. Amíg más európai országok a tengereken túl hoztak létre gyarmatbirodalmakat, majd az imperializmus korszaka után, azokat feladva visszahúzódtak eredeti territóriumaikra, Oroszország esetében ez nem így történt: „Az orosz történelmi földrajz arról árulkodik – írja Pálfalvi Lajos –, hogy az oroszok a világtörténelem legnagyobb területrablói. Rengeteg hódító háborút vívtak, miközben vannak ősi orosz városok, nagy térségek, amelyek sosem kerültek megszállás alá. Számukra az expanzió természetes állapot, ezért példátlan világkatasztrófának érzik, ha valaki az ő országukat tekinti zsákmánynak. Mivel mindig ezeket az igen ritka eseményeket mitologizálják, paradox módon a világ legnagyobb áldozatának érzik magukat.”[22]

A borzalmakban bővelkedő szovjet idők iránt mutatkozó széleskörű nosztalgiát nem csak a viszonylagos szociális biztonság elvesztése váltotta ki, táplálója az orosz identitást alkotó birodalmi nagyság-  és küldetéstudat narcisztikus sérülése is.[23] A kommunista világmegváltás hiedelemrendszerében a „Moszkva mint harmadik Róma” elképzelése nemcsak továbbélt, hanem új hangszerelésben és megújult eszköztárral kapott erőre. Régi keletű fantazma ez, Filojev szerzetes már a 16. század elején arról képzelgett, hogy az orosz cár „a világon az egyetlen keresztény cár, […] mely a római és konstantinápolyi egyház helyébe került.”[24] Az orosz romantikában ez a császárkultusszal fűszerezett öntömjén már Európát megváltani akaró igyekezetté vált: „…a mi kötelességünk nemcsak megmenteni Európa testét, hanem föltámasztani Európa lelkét!” – írja Odojevszkij az Orosz éjszakákban.[25] A szlavofilek pedig már az egész emberiséget kívánták nemzeti elmekonstrukcióikkal boldogítani. [26] A 20. században a nemzeti küldetéstudat ködlovagjai a kommunista „internacionalizmus” leplében folytatták küzdelmeiket. Az orosz mivolt mindenhatóságának képezetét a lágerek és népirtások áldozatainak milliói sem tudták elűzni. Gyakran azok fejéből sem, akik elszenvedői voltak, miként azt Anna Ahmatova GULAGot járt fiának, Gumiljovnak esete mutatja, akinek elmélete szerint „az orosz elem nemcsak egy nemzet a sok közül, az oroszság egy ‘szuperetnosz’ (nemzetek fölötti nemzet), mely önálló civilizáció kialakítására hivatott…”[27]

A fejekben élő fantazmákhoz képest a „szuperetnosz” tényleges kvalitásait, kultúrájának élhetőségét, az ún. életminőségét mi sem mutatja jobban, mint népességének rapid fogyatkozása: „A halandósági rátát tekintve Oroszország az első Európában, világviszonylatban csak Afganisztán és 16 afrikai ország előzi meg. – írja Liza Alexandrova-Zorina – Évről évre egyre több város és falu tűnik el Oroszország térképéről.”[28] A demográfiai adatok alapján „[a]z Orosz Föderáció népessége évente közel félmillióval csökken elhalálozás és emigráció folytán. Ilyen arányok mellett Oroszország a század közepére elveszíti népességének negyedét. Amennyiben demográfiai tendenciái nem változnak, népessége 2080-ra ötvenkét millióra csökkenhet.”[29]

Az, hogy az már az oroszok sem annyian vannak mint az oroszok, s egyre kevésbé lesznek annyian, Európa jövőjére nézve nem tűnik hátrányosnak, hosszabb távon azonban korántsem kedvező.[30] Az oroszok zsugorodásának fő nyertese Kína (területben, jelentőségben), valamint a szomszédos iszlám országok lesznek. A haldokló vadállat veszélyességének egyéb következményeiről nem is szólva, melyeket már mostanában is világszerte lehet tapasztalni.

 

 

 

MEGJELENT Élet ÉS Irodalom, 218.02.02.

COPYRIGHT Tillmann J. A.

[1] Interview http://www.art-magazin.de/kunst/21065-rtkl-interview-mit-boris-groys-zurueck-die-zukunft

[2] Martin C. Putna: Képek az orosz vallásosság kultúrtörténetéből, Kalligram, Pozsony, 2017. 117.o.

[3] Karl Marx: A XVIII. századi titkos diplomácia története, Medvetánc, 1982/ 1, ELTE-MKKE, 183.o.

[4] Font Márta: Rusciától Moscoviáig, in Az orosz birodalom születései (szerk. Frank Tibor), Gondolat, Bp.,2016. 41. o.

[5] Liza Alexandrova-Zorina: Gelage zur Pestzeit, Lettre Internationale (Berlin), 2017/4, 44.o.

[6] Frankfurter Allgemeine Zeitung 2017. 07. 26. A birodalmi nagyság és terjeszkedés hübrisze mellett az alapvető motívum minden esetben az Európa- ill. Nyugat-ellenesség. A geopolitika alapja, Alexandr Duginnak, a Kreml mai udvari ideológusának könyve is ebből ered.

[7]A KGB felforgatásra szakosodott részlegének középszintű specialistájaként ténykedett a korabeli NDK-ban. A „szocialista német állam” megszűntével az elbocsátott légió egykori szakembere kénytelen volt civil foglalkozást keresni: taxisofőr lett Péterváron, egy Zaporozseccel szállította utasait… ld. Sztanyiszlav Belkovszkij: Putyin. Az ember, aki nem létezett Atheneum, Bp., 2014. 77.o.

[8] Birodalomépítés modern alapokon, in Az orosz birodalom születései (szerk. Frank Tibor), Gondolat, Bp.,2016. 323.o.

[9] i.k. 324.o.

[10]„Felmérhetetlenül tágas földrajzi és szellemi tér”, Fritz Mierau Florenszkijről és az orosz vallásfilozófiáról, Pannonhalmi Szemle 2006/4.

[11]Benjamin Triebe: Häusliche Gewalt in Russland, Neue Zürcher Zeitung, 2017.01.27.

[12]„Ezzel ellentétben a latin szerzetesrendszabályokban uralkodó a clementia, az elnézés, a kiegyenlítés, a különböző utakon járás kísérlete, a végső megoldás elkerülésének igyekezete.” uo.

[13] Egyébként„[s]em beszélhetünk egyértelmű és tiszta pravoszláviáról, sokkal inkább beszélhetünk viszonyt bizánci orthodoxia , balkáni, orosz pravoszláviáról és a nyugati diaszpóra pravoszláviáról.” i.m. 78.o.

[14] Martin C. Putna: Képek az orosz vallásosság kultúrtörténetéből, Kalligram, Pozsony, 2017.

[15] uo. 118.o.

[16] uo. 132. o.

[17] Ivan Illich: A szöveg szöllős kertjében. Kommentár Hugo de Sancto Victore didascaliconjához. Bp., 2001., 36. o.

[18] Martin C. Putna i.m. 70. o.

[19] Ellentétben pl. a némettel, ahol hímnemű, „apaföld”, Vaterland.

[20] Vlagyimir Szorokin: Kékháj, Jaffa, Bp.,2004.

[21] „Ezt állapítottam meg amikor visszatértem Kínából.” Francois Jullien: Der Umweg über China. Ein Gespräch von H-N.Jocks Kunstforum International 193, 2008/ 9-10.

[22] Pálfalvi Lajos: A szláv nők búcsúja, Élet ÉS Irodalom, 2016. 07. 01.

[23] l. Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink, Európa Kiadó, Bp., 2015.

[24] Martin C. Putna i.m. 113.o.

[25] Idézi Putna ik. 306. o.

[26] Dosztojevszkijnél is egészen extrém formában jut kifejezésre az univerzalisztikus nemzeti küldetéstudat keresztény színezetű fantáziája: „…igazi orosszá válnunk nem jelent mást, mint arra törekednünk, hogy immáron végérvényesen kibékítsük az európai ellentmondásokat, kiutat mutassunk az európai vágyakozásnak a mi össz-emberi és mindent egyesítő orosz lelkünkben, […] hogy talán kimondjuk az összes törzs harmoniájának, a krisztusi evangélium törvényei szerinti nagy egyetemes harmóniájának, végleges testvéri egyetértésének végső szavát!” (Beszédek Puskinról) uo. 358. o.

[27] Martin C. Putna i.m. 106.o.

[28] Liza Alexandrova-Zorina uo.

[29] Ilan Berman: Implosion: The End of Russia and What It Means for America, Regnery Publishing, 2013.

[30] Masha Gessen: The Dying Russians, The New York Review of Books, 2014, 09.02. http://www.nybooks.com/blogs/nyrblog/2014/sep/02/dying-russians/

Belevélekedni a világba – Kínáról. Egy olvasói levélre •••••••••••••••••••••• Tillmann J. A.

Kínai haditengerészek

Nemcsak a közönséges kommentelők ontják vélelmeik tömegét a világba, hanem képzettebbek is képesek erre a tények tágabb körének ismerete híján vagy szándékos mellőzése folytán. A kínai egyetem problémájáról szóló írásom kapcsán ilyen olvasói levéllel örvendeztetett meg Nyíri Pál. (MN 2021.06.10.) Ebben – az ugyancsak erről a 444-en író Sükösd Miklóssal együtt – azzal vádol, hogy „végletesen leegyszerűsített retorikát” használunk, ami „alig különbözik a kormány szóhasználatától”.

Az egyre inkább goebbelsi minőségű, ocsmány kormánypropagandához való hasonlóság hangoztatása mellett nem hozakodik elő érvekkel, nem is igen tudna, mert nincs alapja az inszinuációnak. Vélhetően azért ragadtatta magát ilyen kijelentésekre, mert nem viseltettünk kellő toleranciával a kínai kultúra mássága iránt, és bátorkodtunk hódító törekvések világszerte tapasztalható tendenciáját kolonizációnak nevezni. Ami tényleg nem korrekt a némely tudós körökben uralgó ön/cenzúrához képest. És különben is: a posztkoloniális paláver hallgatósága számára gyarmatosítók amúgy is csak európaiak lehetnek…

A tudós amszterdami levelező további érvei az előbbiekhez hasonló meggyőző erővel és relevanciával bírnak. Tézise szerint egy „népi” kínai egyetem Európa közepén jó nekünk, s az EU-nak is. Adódhatnak ugyan problémák, de mindezek elényészőek ahhoz a jóhoz képest, amiben a KKP által totálisan uralt ország egyetemének áldásai részeltetnek. Nyíri szerint csak azon kell igyekeznünk, hogy „a budapesti Fudan a kritikai véleménycsere és magas szintű kutatás színterévé” váljék.

Aki valamelyest képben a totális ellenőrzés kínai rendszere felől, annak tudnia kell, hogy milyen szoros ellenőrzés alatt állnak a külföldön tanuló diákok. És nem a kínai tulajdonú intézményekben, hanem különféle más egyetemen! Akárcsak arról, hogyan törekszik a KKP kiterjeszteni befolyását a szabad világ akadémiai közegére. Az élcsapatot a Konfucius-intézetek képezik: ezek kezdettől a Kína-kutatás uralmára, a kritikus elemzések kiiktatására törekszenek, amiért több helyen korlátozták, ill. megszűntették működésüket. Az ilyesféle kritikai véleménycserére különösen szép példa volt pár éve a Cambridge UP és a Springer kiadók esete, ahol is – zsarolás vagy korrumpálás hatására – kivették a Kína-kritikus könyveket a kínálatból…  A „profiligazítás” később nyilvánosságra került, és a botrány nyomán visszaállították az eredeti programokat. https://www.ft.com/content/b68b2f86-c072-11e7-b8a3-38a6e068f464

Nyíri azon óhajának is hangot ad, hogy az „egyetem akkreditációjánál és a kritikus közvélemény igényeinek megmegfogalmazásában arra kell törekedni, hogy (…) ne a politikai kontraszelekció, hanem az átláthatóság, a tanszabadság és kutatási szabadság és minőség-szempontok érvényesüljenek.” Ez persze kívánatos, mi több magától értetődő kellene legyen, ám mint azt magunk körül tapasztaljuk, már egy züllött ká-európai politikai kultúrában is a karikatúrája valósul meg. Ezért az ilyen rózsás remény egy kínai egyetem iránt a realitásérzék teljes hiányáról tanúskodik. Ami nemcsak az akadémia közegben gyakori. Ezért is érdemes a filozófus Helmuth Plessnerre hallgatni, aki épp száz éve, amikor a nemzeti és a nemzetközi helyzet egyaránt fokozódott, azt írta: „A valósággal számolni annyit jelent, mint az ördöggel számolni…”

Abban a hibrid hódító háborúban, amit Kína a világ különböző kultúrái ellen folytat, a kémkedés „klasszikus” területei mellett a tudás kémlelése is kiemelt terület. Kína vezetése ebben is követi Szun-ce tanítását, aki hadművészeti traktátusábankülön fejezetet szentel ennek, s ezt írja: „A bölcs fejedelem (…) mindent igyekszik előre tudni. Ezt az előre tudást (…) mindig emberektől kell megszereznünk. Bölcsesség és ravaszság nélkül nem tudunk kémeket alkalmazni… A háborúban ez a legfontosabb.”

MEGJELENT: Magyar Narancs

A kínai kolonizáció és a helyi kollaboránsok ••• •••Tillmann J. A.

„Aki igazán ért a hadviseléshez, úgy foglalja el az idegen városfalat, hogy nem ostromolja meg – írja Szun-ce, így – fegyverek alkalmazása nélkül is biztosítani tudja magának az előnyöket. Ez a csellel való támadás törvénye.” Korántsem közismert (pedig 3 magyar fordítása is van), hogy A háború művészetéről 2500 éve íródott traktátus milyen mértékben áthatja a kínai gondolkodást, noha ennek manapság elég egyértelmű jelei vannak. A nagy sebességgel épülő Selyemút éppúgy az ezen alapuló stratégia része, mint Latin-Amerika gazdasági befolyásolása vagy a balkáni országok eladósítása, az afrikai politikusok (és országaik) nagy részének megvétele, továbbá hidfőállások kiépítése Óceániában, akárcsak a katonai jelentőségű kikötők megvásárlása az Indiai óceán, vagy éppen Földközi-tenger partvidékén, ahogy ez pár éve Athén kikötője, Pireusz esetében is történt.

Más térségekben ezt már korábban érzékelték: „Napjainkban annak lehetünk tanúi, miként alkalmazzák Szun-ce eszméit Afrikában. – állapította meg már tíz évvel ezelőtt Sanou Mbaye kameruni közgazdász – Egy évtized alatt több kínai települt át Afrikába, mint ahány európai él összesen a kontinensen a több évszázados európai gyarmati és neokoloniális uralom után. Kína megszerezte az ellenőrzést az afrikai helyi ipar jelentős része felett, s ezáltal megkaparintotta az exportkvótájukat.”[1]

A hadművészeti traktátus ugyan az üzleti világban is valamelyest ismert, amerikai menedzserképzők már évtizedek óta szakirodalmaként használják, a globális kínai kolonizáció általános stratégiai alapjaként ritkán veszik tekintetbe. Ennek egyik oka az, hogy a „háború mindig a megtévesztés útját járja”, amit Szun-ce maga állapít meg. Kezdve ott, hogy a történések sora az érintettek részéről nem is háborúként ismerszik fel. Ezért is tanácsolja, hogy„ha képesek vagyunk valamire, tegyünk úgy, mintha nem lennénk rá képesek; ha közel vagyunk, keltsük azt a látszatot, hogy távol vagyunk. Így a hódítás a különféle hibrid módozatok folytán az érintettek számára hosszú ideig ki sem derül. Jóllehet földszerte különböző területeken már évtizedek óta zajlik: a kereskedelemben, a pénzügyekben, a beszállítási láncok, a technológia terén… Aminek nem utolsó sorban a majd minden országban növekvő számú kínaiak is részei, és akiket anyaországuk fokozódó kontroll alatt tart.

Egzotizmus helyett

Egy másfajta világ eltérő jellegzetességeinek megértését az egzotikus érdeklődés bódulata, vagy az üzletelés mámora nem segíti elő. Az orientalizmus különböző hullámai nyomán különös figyelem övezi a klasszikus kínai bölcseletet; Konfuciusz mondásainak, és a Tao Te Kingnek magyarul is számos (félre)fordítása jelent meg. Ám az egzotikum áhitatos híveinek, köztük nem kevés sinológusnak fuvalma sincs arról, amit Yang Lian, üldözött emigráns költő és esszéista evidenciaként közöl: „2000 éve a konfucianizmus az állami ideológia. A taoizmus és a buddhizmus a konfucianizmus alátámasztó segédrendszerek.”[2]

Meglehet az is közrejátszik mindebben, hogy ismerünk ugyan Európában nagy stratégákat az ókorból, de csak a 17. századtól kezdődően jelentek meg az első hadművészeti értekezések, Machiavelli, majd Montecuccoli munkái. Ez a két kultúra eredendő különbözéséből adódik. A kínai gondolkodás alapvető jellemzője „a stratégiai hatékonyság, a körülmények szakértelme – mondja François Jullien, a kínai gondolkodást mélyrehatóan ismerő filozófus. – A hatékonyság azt jelenti, hogy az ember az adott szituációban kideríti a kedvező, hordképes tényezőt, felszínre hozza azt és hatni engedi.” [3]

Ez az alapja Kína sikeres globális hódításának, gazdasági, technológia, politikai téren egyaránt. Úgy tűnik, hogy a posztkoloniális paláver közepette a nyugati a fej- és médiamunkások sokasága – a kétségkívül bevallandó múlt szem előtt tartása helyett – annyira belefeledkezett a bűntudatba és önostorozó diskurzusába, hogy már a jelen szembetűnő folyamatait sem érzékeli.

Persze többnyire saját szemléletünk meghatározottságában élünk, és ezt hajlamosak vagyunk másokra, más kultúrákra vetíteni. Világpolitikai téren az ilyen tévedékenység különösen veszélyes. E téren az európai realitásvesztés mértékét nemrég az EU vezetője von der Leyen asszony mutatta, akinek törökországi látogatásakor nem kínáltak külön ülőhelyet, s ő ezt utóbb mint nővel szembeni arroganciának ítélte. Az eset nyomán sem sikerült tudatosítania, hogy egy olyan kultúrával találkozott, amely nem éppen az egyenrangúságon alapul, s fejlődése e téren nem remélhető, egyébként sem sajátsága; ellenkezőleg: vezetői az iszlám identitás, benne a vallási, nemi etc. megkülönböztetés erősítésén fáradoznak.

A kínaiak szinte már mindenütt a spájzban vannak. A koloniál nem poszt, hanem most van: új koloniális korszakban vagyunk, csakhogy ezúttal bennünket kolonizálnak. Ennek hétköznapi, üzemi szintű működésmódjáról az American Factory című közelmúltban készült dokumentumfilm különösen érzékletes ad képet. Kiváltképpen az embertelen munkakörülményekről, amelyeket a maoista korszakból maradt lelkesítő rítusok és lózungok színeznek.

Kína tíz szóban

A mai Kína a konfuciánus és a kommunista múlt sajátos mutációja. Ez egyértelműen kiderül Jü Hua: Kína tíz szóban címen magyarul is megjelent önéletrajzából. Az író eredetileg Tajvanon megjelent könyvében hangsúlyozza, hogy a maoista „kulturális forradalom” utóhatása az élet minden területén érvényesül. Ez pedig nagyságrendekkel felülmúlta mindazt, amit a szovjet-típusú totalitárius rémállamok borzalmairól tudható; munkájának a kommunizmusról szóló művek kánonában Salamov, Szolzsenicin mellett, méginkább előtt van a helye.

A maoizmus fél évszázadon át zajló áradata ellenére a mai kínai kolonizáció nem követ „magasabb” eszmei célokat, nem függ az ideológiától (Jullien), csak a hatalmi övezetét terjeszti, hódítani akar. „A nyugati világban nagyon meghatározó a humanizmus iránti elkötelezettség ideológiája – mondja Yuval Harari – Kínától ugyanakkor távol áll a humanizmus vagy bármely más ideológia vagy vallás iránti elkötelezettség.”[4]

A humanizmus, akárcsak eredete, az Isten képmását hordozó ember ugyan Európa történetében is sokszor semmibe lett véve, de a háborúk, a kegyetlenség fellángolásai idején is létezett mint mérték, mint kontraszt. Kínában ez mindig is hiányzott, ember viszont mindig bőségben volt. Az élet kínai kezeléséről, értékének semmibevételéről a Mao előtti időkből is számos beszámoló ismeretes. Ezek közül kiemelkednek Kompolthy Jób megfigyelései, aki az előző századfordulón a kínai posta alkalmazottjaként a Jangce melletti tartományokban működött, így szemtanúja volt számos teherhordó és hajóvontató életének és halálának: „Sokan elpusztulnak közülük. – írja Tíz év Kínában című könyvében – És mégis, mindig akad ember bőven, aki szívesen vállalkozik e munkára. Kínában olcsóbb az emberélet, s ha eltűnik egy-egy ilyen szegény ördög, rögtön akad másik helyette.”[5]

Az egyén élete nemcsak a hétköznapokban nem számított, a kínai gondolkodásban sem volt szerepe a személynek: az én fogalma nem létezik, ahogy a szabadság szava is hiányzik e nagy kultúra szókészletéből. Így hiányzanak az ezen alapuló intézmények és hagyományok is: nincs agóra, nincs színház, nincs képletes köztér, ahol megvitathatók lennének a köz ügyei, ahogy szónak, az érvelésnek, a meggyőzésnek sincs semmiféle helye. Ezért is állítja Jullien, hogy „nem létezett és mindmáig nem létezik semmilyen ellenhatalom szervezett intézménye, nem alakult ki igazán semmi ilyesmi; a kínai tudósok a mai napig a hatalom emberei…”

Mindennek hatása az, hogy „az emberek élete a családra korlátozódik. Nincs nyilvános élet.” – mondja egy interjúban a száműzetésben élő Ai Weiwei képzőművész – A szabadság a fogyasztási és szórakozási lehetőségre korlátozódik.”[6] A műveltebbek jól megvannak a konfucionizmussal, ami valójában nem filozófia, hanem egy viselkedési kódex. Jullien szerint az „egész konfuciánus gondolkodást jellemezhetjük ’jószándékú opportunizmusként’”[7]

Ilyen hagyományok folytán emberi jogokat számon kérni bármely kínai kormányzaton illuzórikus. Annál is inkább, mivel nemcsak az ember más értelmű és jelentőségű, hanem azért is, mert a kínai történelem nem ismeri a jog eszményét és intézményeit. „A kínai császári birodalom nem jogi vagy törvényi rendszeren alapszik. Létezett kódja a jutalmazásnak és a büntetésnek, de nem létezett a jog eszméje” – mondja Jullien – Ezen az alapon fejlődött ki az imperiális hatalom Kínában, amely nem legalista volt, hanem autoritárius és totalitárius.”

Árulásnak mondatik

Kínában a jog eszméjének hiányán alapuló „jogértelmezés” az üzleti és államközi szerződések esetében is érvényesül. Ennek látványos példája nemrég Hong Kong bekebelezése volt – ahhoz képest, hogy Kína 1997-ben Nagy-Britanniával kötött megállapodása 50 évre szólt (volna). Itteni nagykövetének Hong Kongról szóló, minéműségéhez méltó helyen, a Magyar Hírlapban megjelent ékes szavai mutatták; ez Orwell regényvilágának színtiszta newspeakje.[8] Ám a digitális konfunista diktatúra valósága már most felülmúlja az író vízióját, a totális társadalmi ellenőrzés hangyaállamának fejlesztésén pedig már jó ideje dolgoznak, bel- és külföldön egyaránt. A Kínai Népköztársaság saját szoftverrel és digitális hálózattal rendelkezik, de a külvilágtól, az Internettől nemcsak ez az eltérő technológia izolálja, hanem Digitális Nagyfal is óvja. Külföldi vállalkozások csak kínaiakkal vegyes vállalkozási formában működhetnek. A kínaiak számára külföldön nincs ilyen törvény; bárhol bármit alapíthatnak vagy megvehetnek. Nemcsak termelő és szolgáltató vállalatokat, hanem oktatási intézményeket is. Így megvettek amerikai egy zenei főiskolát is, ígérve, hogy tanárait megtartják. Majd fokozatosan kínaiakkal váltották föl őket, mintegy Szun-ce tanácsát követve, a megtévesztés útját járva.

Egy kínai pártegyetem európai országba telepítése ehhez képest nyílt és egyértelmű aktus, úgy a kínaiak, mind pedig üzletfeleik részéről. A velük kollaboráló kormány vezetője nyilván úgy gondolja, jó boltot csinált, ami zsíros hasznot hoz a családi konyhára. Az kínaiak szándéka pedig Szun-ce jegyében világos: „Így a hadseregnek akkor adjuk a lehető legtökéletesebb formát, amikor már nincs is érzékelhető formája…”

Már az azeri baltás gyilkos kapcsán kötött üzlet is jól mutatta Nemzeti Elmeerő Rendszerének világlátását és hazafiasságtól áthatott külpolitikáját, egyszersmind vezetőinek széleskörű ismereteit és hallatlan tudását: mintegy 30 ezüstpénzért kiadták egy ártatlan örmény gyilkosát ősi ellenségének. Amire Örményország, világ egyik legnagyobb befolyással bíró diaszpórájának anyaországa azonnal megszakította diplomáciai kapcsolatait Magyarországgal. Persze meglehet (s ennek az oroszbarátság már eddig is csalhatatlan jele volt), hogy a NER vezetőinek és híveinek tudatállapota már oly mértékben módosult, hogy a nemzeti gondolat legmagasabb formája számukra a kollaboráns alakjában tetőzik. Miközben józan ésszel az jut eszünkbe, amit Czuczor és Fogarasi szótárában ebben a veretes formában fogalmazott meg: „Árulásnak mondatik betüszerénti értelemben, mennyire a gonosztevő a hazát áru gyanánt tekinti, s az ellenféltől gonosztetteért jutalmat kap vagy legalább remél.“

A tágabb haza, Európa és szövetségi rendszerének elárulásáról nem is szólva.

•••

MEGJELENT: Magyar Narancs 2021.05.26 https://magyarnarancs.hu/publicisztika/mindenutt-a-spajzban-238788

COPYRIGHT Tillmann J. A.

---

[1] Sanou Mbaye: Africa will not put up with a colonialist China, https://www.theguardian.com/commentisfree/2011/feb/07/china-exploitation-africa-industry

; Kína Afrikában, Népszabadság 2011.02.19.

[2] Yang Liang: Die Eleganz der Literati, Lettre International (Berlin) 105, 2014 Sommer 12.o.

[3] Kínai szerszámosláda. François Jullien és Roman Herzog beszélgetése, 2000, 2005/4.

[4] Yuval Harari https://www.fastcompany.com/3066813/creative-conversations/yuval-harari-inside-homo-deus-and-silicon-valleys-new-religions

[5] Kompolthy Jób: Tíz év Kínában, Bp., 1928. 65.

[6] Ai Wei-wei “Kein Grund zu weinen” http://www.zeit.de/2015/33/ai-weiwei-kuenstler-china-deutschland-interview

[7] François Jullien: Der Umweg über China. Ein Ortswechsel des Denkens. Berlin, 2002.

[8]  https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20210406-a-felviragzo-hongkongert?fbclid=IwAR2oONLazMj3upTmI06vdzHO0dLrrIMDweHbPc23Q7oTGs6iWkDiL49igjI

Tillmann J. A.: Az iszlám kihívás

„… a minaretek, melyek leginkább

– félek, a próféta szólhat belőlem –

a levegő-föld rakétaütegekre emlékeztetnek…”

Joseph Brodsky / Joszif Brodszkij

 

Az iszlám létrejöttéből és elterjedéséből adódó elsődleges következményeket nem történész, hanem egy antropológus tárta föl: Lévi-Strauss. Fő művében, a Szomorú trópusokban ír erről: „…mert én, az európai, épp azért, mert európai vagyok, úgy tekintek Mohamedre, mint aki a mi gondolkodásunk és a hozzánk legközelebb álló tanok közé állt, mint egy körtánc otromba elrontója, aki szétválasztotta Kelet és Nyugat kezét, melyeknek tánc közben egymásba kellett volna kulcsolódniuk  (…) az iszlám a buddhizmus és a kereszténység közé ékelődött, és így iszlámosított bennünket, amikor a Nyugat keresztes hadjáratokba hagyta sodorni magát, hogy szembeforduljon az iszlámmal, és ezzel hasonlóvá váljon hozzá, ahelyett, hogy engedett volna – ha nincs az iszlám – a buddhizmus lassú hatásának, amely jobban elkeresztényesített volna bennünket, és annál is keresztényebb értelemben, hogy magán a kereszténységen belül tértünk volna vissza.”[1]

Kultúrák tekintetében a kulturális antropológia nem éppen utolsó referencia. Lévi-Strauss a kereszténység iránti elfogultsággal nem vádolható; kereszténység helyett írhatott volna zsidó-kereszténységet is, kötőjellel vagy külön, lévén az iszlám mindkét vallástól és kultúrájától alapjában különböző. Ennek ellentmondani látszik az a széles körben elterjedt elképzelés, mi szerint volna három monoteista vallás, a zsidó, a keresztény, és a mohamedán, amelyek nemcsak egyistenhitűek, kinyilatkoztatásokon alapulnak, hanem ún. könyvvallások is. Ezt az általánosság elmosódott párájában lebegő képet nemcsak népszerű médiumok, hanem ún. tudós szakértők, sőt olykor tudatlan teológusok is terjesztik.

A megkülönböztetés képessége a gondolkodás egyik alapvető összetevője. Vallások tekintetében fontos tudni, mi egy vallás, és mit is jelent egy kultúra történetében. A kultúrák vallási mintázatainak hatása kezdeteiktől fogva máig érvényesül: „a kultúra, pontosabban a vallási tényező nem pusztán jelentős, hanem meghatározó erővel bír – írja Grace Davie angol vallásszociológus –; ehhez járul még az is, hogy vallás jelentősége az európai diskurzusban nemhogy csökkenne, de a 21. század első évtizedében növekszik.”[2]

Európa egyedülálló fejleményei, társadalomfejlődése, a szabadság intézményesült formái (s ezzel összefüggő szellemi és tárgyi leleményei) nem pusztán a az antik demokrácia eszményének hatására alakultak ki: „az európai társadalom minden olyan eszméjének vagy önképének genealógiai értelmezése – írja Bronislaw Geremek –, amely hivatkozik ugyan a görög-római ókorra és a felvilágosodásra, de kiiktatja a keresztény középkorra és annak az európai civilizáció kialakulásában játszott szerepére való emlékezést, vagy tudatlanságról, vagy elfojtásról tanúskodik”.[3]

A vallási tényezőknek a modernitás kultúrájának, intézményeinek létrejöttében betöltött szerepét szem elől tévesztő, közkeletűvé vált elképzelés a kulturális emlékezetkutatás nyomán némileg más megvilágításban látszik. Jan Assmann szerint [a Kivonulás egyiptomból és a Szövetség] „nemcsak az első forradalmat jelenti, hanem azt is, hogy egy népnek először adtak alkotmányt is. Ez a történelem olyan aspektusa, amit benyomásom szerint nyugati perspektívából kevéssé vesznek figyelembe. Ezt mindig Athénnal és demokráciájával hozzák összefüggésbe (…), holott ennek az alapításnak a 17.,18. században legalább akkora jelentősége volt. Ekkor nem Arisztotelészre, hanem JHWH-re hivatkoztak, ha a királyságot a korlátaira emlékeztették.”[4]

Úgy tűnik, ennek belátása olykor nehezebb belülről – különféle körülmények, politikai- és eszmetörténeti előzmények folytán –, mint kívülről. Egy külső szemlélő számára, mint amilyen Irán vatikáni nagykövete, sokkal egyértelműbb: „Azt nem lehet mondani, hogy a kereszténység mindig a Nyugat, sokkal inkább igaz, hogy a Nyugat mindig keresztény.”[5]

Ezért sem választható el az iszlám problémája a kereszténység európai megítélésének és kezelésének kérdéseitől.

Európa önképe

Az elterjedt vélekedés szerint minden vallás egyenértékű, így aztán azonosképpen közelítendő, értelmezendő és kezelendő. E szerint az iszlámot legfeljebb az „egyedülálló tolerancia” különbözteti meg  – miként az ARTE, francia-német tévé reklámozta pár éve, de már 2001 után egyik műsorát, s általa az iszlámot. Ez az „egyedülálló tolerancia” a tényekre tekintettel kissé másként fest.[6]

Régebben Európának és a Római Birodalomnak konkrétabb tapasztalatai voltak az iszlám toleráns természetéről. A kontinentális Európa mindkét végén, az Ibériai és a Balkán félszigeten hódító törekvéseinek csak évszázados megszállást követően, a múlt század végére sikerült – a korabeli európai összefogásnak köszönhetően, Konstantinápoly és környékének kivételével – véget vetni.

A történeti múlt persze a fejlődés folyamatában nemcsak feledésre, hanem más megvilágításba is kerül – saját társadalomfejlődésünk képe másokéra is rávetül, és legfeljebb valamiféle lemaradottsága tűnik fel. Ám ha el is tekintünk ettől, mégis különös, hogy mostanság, az „egyedülálló toleranciával” kapcsolatos ellenkező tapasztalatok közepette mégsem lehet találkozni – sem a szakmai, sem a szélesebb nyilvánosság körében – egy alapvető kérdésnek a felvetésével: Vajon a globális változások által érintett más nagy vallások és világkultúrák közepette miért az iszlám termeli ki magából a pusztító erőszak kirívó formáit? Avagy Tábor Béla tömör megfogalmazásában: miért „az iszlám a leninizmus a vallások között”?

Ennek megválaszolásához először a kulturális relativizmus problémájával – eredetével és következményeivel – kell tekintetbe venni. Amennyiben ugyanis „minden kulturális praxis legitimnek számít, és minden érték ugyanannyit ér, csak mert egy tiszteletre méltó hagyományba illeszkedik – mint Wolfgang Sofsky írja –, akkor semmi alap nincs arra, hogy a halálbüntetés, fiatal lányok körülmetélése, faji tisztogatások, emlékművek lerombolása vagy egy katonai bosszúhadjárat ellen fellépjünk.” Ennek mindennemű tudományos konstrukciót megelőző motívumát abban látja, hogy „az európai kolonializmus bűnei miatti rossz lelkiismeret nyilvánvalóan rossz tanácsadó eszmék és kulturális szokások megítélésénél.”[7]

A közös földi kereteket, a globális együttélés feltételrendszerét az európai kultúra alakította ki. Ez egyedülálló dinamikájának köszönhetően alakult így, ami más kultúrákban nem volt jelen. „A messzeség hívása, a másféleség vonzása az európai világ egyik meghatározó témája, szervezőelve. – írja Europé mítoszának elemzése kapcsán Andrei Plesu filozófus – A görög hajósoktól Kolumbusz Kristófig, Magellántól Thor Heyerdalig azt látjuk, hogy az egyik földrész szünet nélkül ostromolja az összes többit.”[8] Az ezzel járó fejlemények, a gyarmatosítás és mindennemű – a két világháborúig menő – következményei borzalmak tömkelegére vezettek, amit józan ítélőképességgel csakis szégyenletesnek lehet tekinteni. Ám ugyanezen ítélőképességgel – és kellő ismeretek birtokában – az is megállapítható, hogy más kultúrák erőszakpotenciálja és borzalmas „képességei” nem maradnak alatta az európaiaknak.

„A Nyugatot a gyarmatosításért és rabszolgatartásért érzett bűntudata arra csábította – állapítja a szomáliai származású Ayaan Hirsi Ali –, hogy más kultúrákat mindig egészen csodálatosnak tartson. Ez a magatartás szellemileg lusta, ha nem éppen rasszista.”[9] Ezért némileg más megvilágításban látjuk Európa és a világ többi részének történetét, kivált ha föltesszük a kérdést: Milyen lett volna a glóbuszra kiáradó kínai kolonizáció? Hogyan alakult volna az ind vagy az arab kultúrából kiinduló globalizáció…?

E nagy kultúrák közelebbi és távolabbi múltját tekintetbe véve nincs ok illúziók kergetésére. Esetükben a – mégoly ellentmondásosan érvényesülő – (zsidó-keresztény) felebaráti szeretet, se pedig az általa átjárt (görög eredetű) humanizmus se jelentett volna féket. Mint ahogy – az elődök tettei miatt érzett bűntudat (akárcsak a „bűn” mint olyan) is erre a kultúrára jellemző. Más kultúrákban nem nagyon ismerik (el), vagy a gyengeség jelének tartják. Az ezzel kapcsolatos tisztánlátást a „bűntudat zsarnoksága”, e sajátos „nyugati mazochizmus” (Pascal Bruckner) mellett a más kultúrák történetével és sajátságaival kapcsolatos ismeretek hiánya akadályozza.[10]

Fontos szerepet játszik még a modernitás kritikai hagyományának egyik nagy vonulata. Amióta ugyanis a felvilágosodás diskurzusában megjelent a „nemes vadember” alakja, s általa a kontrasztba állított idegen kultúra idealizálása, létrejött a „másik”, s vele a másság mítosza. Ennek elevenségét az utolsó kétszáz évben nem csak az egzotizmus időről-időre erőre kapó divathullámai jelzik, hanem az a naiv áhitat, amivel megnyilvánulásaikat oly sokan kezelik.

A kellemes mese eredete

„Az iszlám Goethe számára tulajdonképpen valami poétikus.” – jegyzi meg Safranski Goethe-könyvében.[11] Úgy tűnik ebben a sajátos elképzelésben – és a hozzá kötődő egzotikus fantáziákban – akkortájt sokan osztoztak. Az időközben eltelt két évszázad során a „behódolás” vallásával kapcsolatos ilyesféle feltevések, tulajdonítások és fantáziák közkeletűvé váltak.

Az iszlám vonzó voltáról szóló elbeszélés eredete Goethe koránál régibb keletű. Az elterjedt hiedelemhez képest persze valójában arról van szó, amit Siegfried Kohlhammer Az iszlám és tolerancia című könyvének alcíme tudat: „Egy kellemes meséről és kellemetlen tényekről”.[12] (A szélsőbaloldali tageszeitung gyakori szerzője azért írt erről, mert megelégelte a baloldalon különösen élénken burjánzó ábrándokat.)

A kellemes mese eredete a nemes vadember elbeszélésében keresendő. Montaigne a tupinamba indiánokról szerzett értesülései kapcsán elmélkedett arról, hogy náluk „mindig tökéletes a vallás, tökéletes az államrend, tökéletes és teljes minden dolog használatának módja…”[13] Nem csoda, hogy az ily ennyire nemes vadember alakja nagy népszerűségre tett szert, és napjainkig a kultúrkritikus vágyálmok kivetüléseként él tovább. Pierre Jurieu 17. században íródott pásztorleveiben a nemes vadember már muzulmánként mutatkozik.[14] Az iszlám a protestáns lelkész számára is valami poétikus, azaz képzelet szüleménye, lévén a behódolás vallásának élénk színekkel festegetett nagyszerűsége puszta kontrasztanyag: arra szolgál, hogy kora korrupt katolicizmusával szembeállítsa. Az iszlámmal kapcsolatos tények nem zavarták meg ebben, bár részletes korabeli beszámolók álltak rendelkezésre a törökök körében akkortájt – keresztények és zsidók elleni pogromok során – tapasztalható különösen véres „toleranciáról”.

A tények a filozófus Pierre Bayle esetében sem bizonyultak akadálynak, aki „Mahomet vallásának” magasabbrendűségét nemcsak a pápista, de a kereszténység egészével szemben a Felvilágosodás egyik alaptoposzává stilizálta. Ezt a sajátos „ismeretterjesztést” a 18. században Henri de Boulainvilliers Mohamed-életrajza teljesítette ki. Ez a fölöttébb „tudományos” munka a későbbiekben Voltaire, majd Gibbon révén vált népszerűvé és meghatározta az iszlámról alkotott modern európai elképzeléseket. Utóbbinak köszönhetően terjedt el a „racionális” iszlám és Mohamed mint bölcs és toleráns jogalkotó fantáziaképe.

A 19. és 20. században a behódolás propagátorainak társasága keletkutatókkal és klerikusokkal bővült. Az orientalisták esetében ez abból az óvatos és olykor kétszínű magatartásból ered, amiért Bernard Lewis méltán kárhoztatja kollégáit. Amíg a korábbi apologéták a kereszténységgel szembeni támadásaikhoz használták fel az iszlámot, addig a modernitással szemben álló keresztény hitvédők valamiféle „vallásos népfront” jegyében az igazhitűekkel egyazon oldalon vélik magukat. Az orientalista Hamilton Gibb az iszlámmal „közös spirituális vállalkozásról” képzelgett,  Norman Daniel szerint pedig „mind a kereszténység, mind az iszlám a világiasság nyomását és a tudományos ateizmus támadását szenvedi”.[15]

Az ilyesféle szenvedésközösségről való képzelgés klerikus körökben ma is előfordul; a magyar Református Egyház vezetői az ún. karikatúraháború kapcsán nyilvánították ki: „Mélyen átérezzük és megértjük muszlim testvéreink lelkében kirobbant felháborodást, hiszen a történelem folyamán a református egyház tagjait is számtalan esetben érte hitében, vallásos meggyőződésében méltatlan támadás…”[16]

A tényszerű ismeretek és a józan ítélőképesség hiánya persze korántsem felekezeti kiváltság; a jelenség ökumenikus: az esseni katolikus püspök a közelmúltban az iszlámmal közös „ökumené eddig még el sem képzelt formáiról” fantáziált.[17]

Hamis hasonlóság

Az eltérőt, az ismeretlent csak a hozzá hasonló, a sajátként ismert alapján tudjuk érzékelni, értékelni. A hasonlításnak persze különböző szintjei vannak; más a hétköznapi, és megint más az összehasonlító vallástudomány mélysége. Az előbbi körben gyakran hallható megnyilatkozás a minden vallás erőszakos állítás. Ez a vélekedés jellegzetesen posztmodern, a különbségeket összemosó vélekedés.

Vallások tekintetében számos téren léteznek különbözőségek. A kereszténység és az iszlám esetében ez nem pusztán a tanítás, az alapítás, a gyakorlás vagy a könyvek terén áll fenn. „Az iszlám nem csupán más vallás – állapítja meg Bernard Lewis –; a vallás mibenlétét is másképp fogja fel – máshol húzz meg határait, mást tilt, és mást követel.”[18]

Az egyik alapvető eltérés a kezdetek radikális különbözőségében áll. Az egyik eredete egy zsidó vándortanító, aki köré tanítványok gyűlnek, és akit rövid nyilvános működését követően keresztre feszítenek. A másiké egy arab kereskedő, aki új vallást hirdet meg, majd miután nem talál általános tetszésre, fegyveres térítésbe kezd. Ez a harcos hithirdetés előbb saját törzse szenvedi meg, majd a behódoltatás kiterjed a szomszédos törzsekre, rövidesen pedig az Arab-félsziget egészére, onnan pedig az Atlanti óceántól Indiáig húzódó térségre. (Ahol aztán követői a 12. századra sikeresen kiirtják a buddhizmust.)

Ma a történelemnek ez a korszaka nincs képben. Legfeljebb a keresztesháborúk kapcsán merül fel, melyeket afféle hódító háborúnak szokás tekinteni, jóllehet a (Kelet-)Római Birodalomnak az iszlám hódítók által elfoglalt, főként keresztények lakta területek felszabadítása volt a célja. Jeruzsálem 1099-es visszafoglalása kapcsán Egon Flaig középkorkutató arról ír, hogy általában visszatetszést kelt a keresztesek harcmodora, „jóllehet a keresztesek a szokásos hadviselést folytattak; a muszlim hódítók ezt tették állandóan és mindenhol: 698-ban Karthagót, 838-ban Szirakúzát. Al Manzur, Córdoba kalifájának hírhedt hadvezére huszonhét éven keresztül huszonöt hadjáratot indított Észak-Spanyolország keresztény országai ellen, elpusztítva, rabszolgaságba vetve, megsemmisítve azokat.”[19]

Ahogy vallások tekintetében léteznek különbségek, úgy a hadviselés terén is vannak markáns eltérések: „A dzsihádot az iszlám teológusok által normává emelt pusztítás, a mértéktelensége, rendszeressége és módszeres jellege különbözteti meg más hódító háborúktól.” – állapítja meg a történész Bat Ye’or.[20] A háborúhoz és az erőszakhoz fűződő viszony különbözőségének Flaig szerint fontos összetevője az, hogy „a két vallásban alapjában különböző a mártír fogalma. A keresztény mártírok Jézus szenvedését követik, passzívan tűrik a kínzást és halált; a muszlim mártírok aktív harcosok.”

A korabeli hódításokat a „szent” háború térítő szándéka mellett más is motiválta: „A tömeges rabszolgaszerzés volt a legkedveltebb háborús cél. Így jött létre már a 8. században a világtörténelem legnagyobb rabszolgatartó rendszere. Ez folyamatosan kívánta az új rabszolgákkal történő ellátást, így vált az afrikai kontinens a legnagyobb rabszolgaszállítóvá – egy olyan sors, amit Európa csak hajszál híján került el.”[21]

A kezdetnek nemcsak a zenében meghatározó a jelentősége. Az eredethez való visszatérés minden vallás esetében időről időre megjelenő törekvés. Az iszlám esetében ez egyúttal az erőszakhoz való visszatérést jelenti. „A hagyományos mohamedán felfogás a világot alapvetően két részre osztja, az ‘Iszlám Házára’ és a ‘Háború Házára’, tehát a mohamedán kormányzat illetve törvény uralta térségekre és minden egyébre. (…) A dzsihád szent küldetés, melyet az írás ad parancsba, illetve a szent törvény is magába foglal, és amely csak akkor érhet véget, ha az iszlám fénye ragyogja be az egész világot.”– írja az iszlám Európa-képe kapcsán Lewis.[22]

Az eredetnek ez esetben más, máig ható következményei is vannak, lévén hogy „az iszlámban éppen koncepcióinak állandósága tűnik érdekesnek, meglepőnek, egyik különös sajátosságának.” – állapítja meg Jacques Ellul. Az iszlám, „sokkal inkább, mint egykor a kereszténység, olyan vallás, amely végleges formát kíván adni a társadalmi rendnek, az emberi érintkezési formáknak, és keretek közé akarja zárni minden egyes ember életének minden egyes pillanatát. Tehát olyan állandóságra törekszik, amely más társadalmi formák többségében nem volt meg.”[23]

Ezért is indokolt az iszlámról szóló ismeretek tanítása, lévén fontos a jelen világban való eligazodáshoz. Az elemi képzés részévé kellene válnia, ha nem is a posztmodern semmitmondás vagy a muzulmán mesemondás szellemében – ahogy azt újabban Franciaországban teszik, ahol „az iszlám ezentúl kötelező, a keresztény középkor választhatóvá degradált tananyag”.[24]

Vallás és viszonylagosság

Mindennemű viszonylagosságok közepette is érzékelni kell azt a különbséget, ami olyan vallások között áll fenn, melyek a szabadságra vezetnek és azok közt, amelyek mindent valamiféle totális „isteni” meghatározottság jogilag kodifikált és szankcionált ketrecébe akarnak kényszeríteni. A személyes és köz-szabadság európai kultúráját – a Felvilágosodás óta elterjedt elbeszélések ellenére – legalább olyan mértékben alapozza meg a zsidó és keresztény vallás, mint amennyire a görög gondolkodás és demokratikus mintája. Szellemi tekintetben nem kevésbé, mint társadalmi relációkban: „maga a teológia, az Istenről való gondolkodás, és az abszolútum fogalmának meghatározása körül folytatott folyamatos munkálkodás bontakoztatta ki a felvilágosodást. – mondja Hannes Böhringer filozófus – A teológia a bibliai hagyományban Isten igéje, az önfeltárulása, ami mindennemű rá irányuló további gondolkodásnak a kiindulópontja. A rá irányuló felvilágosodásból aztán tőle (el)vezető felvilágosodás lett.”[25]

Ez az alapvető tendencia a két vallás történetiségében bontakozik ki. Amennyire az előbbi vitatható, olyannyira vitathatatlan az utóbbi. Azon túlmenően, hogy innen ered magának a történelemnek, az idő ciklikus körét megtörő (üdv)történetnek az eszméje, a történeti és vallástörténeti fejleményeik ezt éppoly nyilvánvalóvá teszik, mint a (két) Könyv kialakulásának folyamata. A héber könyvek létrejötte és kanonikussá válásuk hosszú folyamat eredménye, akárcsak a keresztény Bibliáé.

Ezt a tényt a „három monoteista”, „ábrahámita” vallásról szóló szólamok éppoly kevéssé veszik figyelembe, mint a „könyves vallásokról” szólóak. Persze a muzulmánok könyvének is megvan a története; csakhogy ez leginkább egy kompiláció összetevőinek történeteként írható le – ahogy azt a Korán-filológia az utóbbi kétszáz év során feltárta: túlnyomórészt a Tórából, valamint más judaista, szamaritánus és archaikus arab forrásokból lett merítve, de akadnak benne keresztény eredetű összetevők, és az antik Alexandrosz-regény hatását is kimutatták. (Ezért tartja Franz Rosenzweig zsidó vallásfilozófus világtörténelmi plágiumnak.[26]) Az iszlám hívei szerint ugyan a könyvük minden más könyv előtt, arabul íródott, számos alapfogalma a Közel-Keleten a 8. században legelterjedtebb, főként keresztények használta arámiból ered, és későbbi arab olvasatuk alapvető félreértések forrása.[27]

Döntő azonban magának a könyv tartalma, a tanítása, ami híján van bárminemű történeti szemléletnek. Ez nem pusztán történeti vagy történetfilozófiai probléma, hanem máig ható következményekkel járó sajátsága  – a gondolkodás, a kultúra alapstruktúráját tekintve éppúgy, mint a társadalomszerveződésben, a jogalkotásban, az intézményekben… Hatását Uwe Simson társadalomtudós így foglalta össze: „A javak megszerzésének iszlám módozata a korai iszlám társdalom alapstruktúrája határozza meg: az uralkodó kisebbségen belül konkurencia dönti el az uralom hozadékában való részesülést, azaz a többségből kisajtolt „többletterméket”. (…) Ércként érintetlen maradt az értékek, normák és viselkedésmódok eredeti, imponálóan zárt építménye, ami már néhány száz évvel a hódítás után sem a korabeli állapotokat, hanem a hősi ősidő realitását képezte le. Ennek következménye egyfajta „fantomfájdalom”: az iszlám világkép egy olyan uralkodó kaszt világképe, amely már senki fölött nem uralkodik.”[28]

Milyen mintázatok

A kultúra, a vallás szerepe ma korántsem pusztán általános, teoretikus kérdés; a menekültáradat közepette nagyon is konkrétan merül fel – amint ezt a nemrégiben történt eset mutatja: „A Német Rendőrszakszervezet vezetője, Rainer Wendt azt követelte, hogy a menekülteket a jövőben vallások szerint helyezzék el és a keresztényeket külön védelemben részesítsék. Elmondása szerint, ‘gyakran súlyos támadásokban van részük’.” Válaszában W. Kretschmar, baden-würtenbergi zöldpárti miniszterelnök kijelentette, hogy ‘Emberek között nemzetiségi vagy vallási alapon nem fogunk különbséget tenni…’.[29]

A történet önmagában is szimptomatikus, de az érvelése különösen. Egy olyan üldözött kisebbségről van szó, a közel-keleti keresztényekről, amelyet az elmúlt majd másfél évezred során az „igazhitűek” folyamatos alávetettségbe, szolga-létbe (dhimmi) kényszerítettek és mindegyre attrocitásoknak volt kitéve.[30] Az elterjedt „formállogikai liberalizmus” szerint föl sem merül, hogy valamiféle vallási(-kulturális) kritériumok szerint megkülönböztetés történhessen. A politikusokat (a német bevándorlási miniszter is hasonlóan nyilatkozott) a pozitív diszkrimináció lehetősége sem legyintette meg. A jogeszmény torz értelmezése a politikai bornírtsággal szoros frigyben az embertelenség olyan gyakorlatára vezet, amellyel szemben a rendőrség embersége szólal meg.

Az egyenlőség ilyen felfogása az iszlám új európai „szentségével” társulva kizárta elméjükben ezt a lehetőséget. Pedig ez a muzulmánokat aligha lephette volna meg, hiszen országaikban a vallás szerinti megkülönböztetés alapvető: „Napjainkban a hódító iszlám szemében mindazok, akik nem muzulmánnak vallják magukat, nem rendelkeznek elismert emberi jogokkal mint olyannal.” A iszlám szerinti – sárián alapuló, azaz minden nem muzulmánt jogfosztó –  „emberi jogok” értelmezését az Iszlám Konferencia államai nyilvánosan deklarálták.[31]

A behódolá2002.s felé

Az iszlám egyes politikusok szerint „Európához tartozik”. Mi több, egyre inkább a vitathatatlan helyzetre tesz szert, hisz bírálóit jobb esetben rasszista vagy „iszlamofób” jelzővel illetik, rosszabb esetben üldözésnek vannak kitéve. „Franciaországban már nem viselik el az iszlámra vagy az arab országokra irányuló kritikát.” – állapította meg harminc évvel ezelőtt Jacques Ellul. Két évtizeddel később Kertész Imre arról ír: „ahogyan a muzulmánok elárasztják, s majd birtokukba veszik, magyarán elpusztítják Európát; ahogyan Európa mindezt kezeli, (…) a saját ellenségeit imádja.”[32]

Így tulajdonképpen nem meglepő, hogy a mai, laikus Európában a szentség új felfogása jut érvényre: az iszlám érinthetetlensége, a szentsége. Ez valóban egyedülálló, hiszen más vallások, kivált a kereszténység vonatkozásában, mint H. M. Enzensberger írja, ez nem érvényes: „… feszületet levizelni, tehénlepényt kenni madonnákra, ahogy nap mint nap látjuk vidéki színházakban – már nem dúl fel senkit.”[33]

Ez az áhitatos tisztelet az areligiózus közegekben azért is különös, mert egy olyan vallást illet, amelynek története és törekvései az európai társadalomfejlődéssel szögesen ellentétesek, hitelessége pedig elég sajátos. (Kivált ha tekintetbe vesszük, hogy hívei előbb Jeruzsálem irányába imádkoztak, majd miután alapítóját a héberek – eléggé érthető módon – nem tekintették sajátjuknak, megváltoztatta irányát; azóta a behódolás hívei a mekkai meteorit, az ősi animista kultuszhely felé irányulnak.)

A megkülönböztetett tisztelet nem pusztán vallási viszonylatban áll fenn; az európai horizontot, különféle diskurzusait már jó ideje erről szólnak: „évek óta már másról sem beszélnek… –  mondja Boulem Sansal, algériai író – Ez egy formája a megszállásnak. Az iszlám nem európai eredetű, de az európai médiumok, kormányok, biztonságpolitika – mindez már csak erről szól.”[34]

Mindezt Jacques Ellul már a 80-as évek elején világosan látta: „az iszlám egyetemes küldetést tulajdonít magának, az egyedüli vallásnak hirdeti magát, amelynek el kell érnie, hogy mindenki csatlakozzon hozzá – írja –: ne legyen illúziónk, a világ egyetlen része sem menekül meg ettől.”[35]

Az ún. Arab tavasz nyomán a közelmúltban milliónyi újabb muzulmán érkezett Európába.  A már itt élő, számottevő népcsoportjaikkal együtt a jövőben jelentősen befolyásolják az európai folyamatokat. Bassam Tibi, németországi szír származású muszlim politológus szerint „manapság a political correctnes okán kozmetikázzák a statisztikákat. Ma Nyugat-Európában legalább 30 millió muzulmán él, nem pedig 15 millió, mint gyakran állítják.” [36]

Ennek különféle hatásai közvetlenül is érzékelhetőek, de áttételes következményei egyelőre kevésbé látszanak, jóllehet nyilvánvalóan egyre növekvő mértékben alakítják majd a kontinens kulturális (politikai, jogi, etc.) arculatát. Ezért nem mindegy, ismerjük-e kultúrájukat, még inkább a sajátunkat.

 

MEGJELENT: in, Tillmann J. A.:  Az eseményhorizonton túl. Terek, kultúrák, távlatok, Typotex Kiadó, Budapest,  2018.

COPYRIGHT Tillmann J. A.

 

[1]                                 Claude Lévi-Strauss: Szomorú trópusok, Budapest, Európa, 1979. 536.

[2]                                  Grace Davie: A vallás szociológiája, (London, 2007), Bencés, Pannonhalma, 2010. 344.

[3]                                  Bronislaw Geremek: Welche Werte für das neue Europa?, Transit 26 (2003)

[4]                                  Gott braucht Moses – Gespräch mit Jan Assmann, Frankfurter Rundschau 2015.08.11.; http://www.fr-online.de/kultur/gespraech-mit-jan-assmann-gott-braucht-mose,1472786,31439024.html

[5]                                  Christianity does not exist only in the West. Even when we point to one particular Christianity, we cannot say that it equals the ‘West’. But…Westerners, when they confront ‘outsiders’, even though they might not be religious themselves, see themselves as carriers of this religion…this Christian heritage. Therefore, the Westerners’ self-image of themselves, in their encounters with ‘outsiders’, is almost always Christian, though they may not themselves be Christian. [If] it is difficult to say that Christianity is always Western, it is still largely true to say that the West is always Christian.

            (interviewed in Conversations: Islam and Christianity, Channel 4, 26 February 1994) Idézi D. Morley – K. Robins: Spaces of Identity.Global Media, Electronic Landscapes and Cultural Boundaries ,London, 1995. 23.o.

[6]                                 Bat Ye’or: The Dhimmi: Jews and Christians under Islam, CHOICE, Chicago,1985.; (előszava:) Jacques Ellul: Iszlám és zsidó-kereszténység. Bencés, Pannonhalma, 2007.

[7]                                  Wolfgang Sofsky: Antropológia, Lettre 45 (2002 nyár); http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre45/sofsky.htm

[8]                                  Andrei Pleșu: Túllátni a szemhatáron. In Uő.: A madarak nyelve. Jelenkor, Pécs 2000. 200.

[9]                                  Idézi Pascal Bruckner: Fundamentalismus der Aufklärung oder Rassismus der Antirassisten, perlentaucher.de 2007.01. 24.;  https://www.perlentaucher.de/essay/fundamentalismus-der-aufklaerung-oder-rassismus-der-antirassisten.html?highlight=Theo+van+Gogh

[10]                                Pascal Bruckner: The Tyranny of Guilt: An Essay on Western Masochism, Princeton University Press. 2010.

[11]                                Rüdiger Safranski: Goethe, Hanser, München, 2013. 316.

[12]                                Siegfried Kohlhammer: Islam und Toleranz. Von angenehmen Märchen und unangenehmen Tatsachen, Klampe, Springe, 2011.

[13]                                Michel de Montaigne: Az emberevőkről. In Esszék I., Jelenkor, Pécs, 2001. 267.

[14]                                Pierre Jurieu: Lettres pastorales adressees aux fideles de France qui gemissent sous la captivite de Babylon. Rotterdam, Acher, 1686–1695. ( Olms, Hildesheim,1988.)

[15]                                Ibn Warraq: Why I Am not a Muslim, Prometheus Books, 1995. 23.

[16]                                A Magyarországi Református Egyház zsinatának elnöksége megbízásából a Kommunikációs Szolgálat, 2006. 02. 10.

[17]                                F.A.Z. 2015.09.24. http://www.faz.net/aktuell/feuilleton/debatten/fluechtlingskrise-herzensergiessungen-einer-nation-13819979.html?printPagedArticle=true#pageIndex_2

 

 

[18]                                Bernard Lewis: Európa mohamedán szemmel, 2000, 1995/5. 21. o.

[19]                                Egon Flaig: Der Islam will die Welteroberung, F.A.Z., 2006. 09.16.;http://www.faz.net/aktuell/feuilleton/medien/essay-der-islam-will-die-welteroberung-1354009.html

[20]                                Idézi Egon Flaig, uo.

[21]                                 uo.

[22]                                Bernard Lewis: uo.,18.

[23]                               Jacques Ellul: Iszlám és zsidó-kereszténység. Bencés, Pannonhalma, 2007. ; https://vendegszovegek.wordpress.com/2015/02/07/jacques-ellul-a-dhimmi-helyzete-a-muzulman-tarsadalomban/

[24]                                F.A.Z. 2015.09. 22.

[25]                                Interjú, Magyar Narancs; http://www.c3.hu/~tillmann/forditasok/Bohringer_Kis%E9rletek/narint.html

[26]                                Franz Rosenzweig: Der Stern der Erlösung, Freiburg, 2002, 130.

[27]                                Az arámi szőlőszemek szóból így lettek arabul hurik, akik a „mártírokat” fogadják a muzulmán mennyországban – vö. Christoph Luxenberg: Die Syro-Aramäische Lesart des Koran: Ein Beitrag zur Entschlüsselung der Koransprache. Hans Schiler, Berlin, 2000.

[28]                               Uwe Simson: Koexistenz mit der islamischen Welt? Merkur  2004/2; http://www.taz.de/1/archiv/?dig=2004/03/06/a0341

 

 

 

 

[29]                                F.A.Z. 2015. 10. 30. 4.

[30]                               Bat Yeʾor: Der Niedergang des orientalischen Christentums unter dem Islam. 7.-20. Jahrhundert. Zwischen Dschihad und Dhimmitude. Resch, Gräfelfing, 2002.

[31]                                Ellul i.m., ill. The Cairo Declaration on Human Rights in Islam (CDHRI) is a declaration of the member states of the Organisation of the Islamic Conference adopted in Cairo, Egypt, in 1990,[1] which provides an overview on the Islamic perspective on human rights, and affirms Islamic sharia as its sole source. https://en.wikipedia.org/wiki/Cairo_Declaration_on_Human_Rights_in_Islam

 

 

[32]                                Kertész Imre: A végső kocsma. Magvető, Budapest, 2014, 224.

[33]                               H. M. Enzensberger Filmvilág 2005/12.

[34]                                F.A.Z. 2015. 11.18.; http://www.faz.net/aktuell/feuilleton/debatten/boualem-sansal-im-interview-zu-den-anschlaegen-in-paris-13917703.html?printPagedArticle=true#pageIndex_2

 

 

 

 

[35]                                Ellul i.m.

[36]        Bassam Tibi: Gehört der Islam zu Deutschland? Cicero 2016/5.; http://www.bassamtibi.de/?page_id=1099;

A Pew Research Center felmérése szerint közel 28 millió: Conrad Hackett: 5 facts about the Muslim population in Europe;, 2017. 11. 29. http://www.pewresearch.org/fact-tank/2017/11/29/5-facts-about-the-muslim-population-in-europe/

Oroszok orbitális országa ———————————————— Tillmann J. A.

 

 

[A szovjet /orosz] „tiszt büszke arra, hogy foglalkozása értelmet és erős akaratot igényel. Büszke arra, hogy meghajolnak előtte a Föld végtelen térségei, a tenger mélye és a világűr messzesége. A tiszt kész szolgálatot teljesíteni Közép-Ázsia forró sivatagjaiban és Észak jeges némaságában, a csendes-óceáni partokon és országunk határain túl is.“

D. A. Volkogonov: A szovjet tiszt etikája^*

 

Szilágyi Ákosnak

Nem kis tehertételt jelent annak a kultúrának a koloncait levetni, amiben az ember felnövekszik. Ez számomra egy orosz teoretikus megnyilvánulásai során vált nyilvánvalóvá: Boris Groys kilencvenes években a CEU előadója volt; budapesti fellépése nem a mondandója, hanem a viselkedése miatt emlékezetes. Ez annak kapcsán merült föl bennem, hogy nemrég szükségesnek látta a szovjet végidőket a boldogság és szabadság korszakaként dicsőíteni. Ami már nem egy viselkedésbeli kisiklást, hanem súlyosabb problémákat jelez: „A Szovjetunióban kedvező tapasztalataim voltak. Működésemet akkor kezdtem, amikor a sztálini elnyomás tébolya már elmúlt. […] Nem volt elnyomás, de arra sem volt lehetőség, hogy előbbre lehessen jutni vagy pénzt lehessen keresni. Így aztán a szabad létezés érzésében volt része az embernek. Olyan volt mint a Belle Epoque 19. századi Párizsában. Jó légkör volt.”¹

A förtelmes szovjet időket mint az igazán szabad létezés közegének ecsetelése nem egyszerűen az intellektuális züllöttség esete, ahogy az orosz populáció nagy hányadának a tömeggyilkos megvezetői iránt mutatkozó tisztelete sem puszta nosztalgia. Úgy tűnik, az okok mélyebbek: az orosz kultúra meghatározó mintázataiban rejlenek. Ezért Groys megnyilatkozás is annak a hagyományos hasadtságnak kirívó eseteként értelmezhető, amit a fensőbbségtudat nemzeti hagyományából fakadó gőg és a lemaradottság tapasztalatából adódó kisebbrendűségi érzés átható tapasztalata képez. Ez az identitásképző tényező az orosz kultúrában korszakonként és személyenként különböző formákban és nevek alatt meghatározó áramlatként van jelen; hol a katolicizmus, hol a Nyugat, vagy éppen „a kapitalizmus” ellen irányul.

Európa ellen

Az orosz Európa-ellenesség az utóbbi századok során mozgalmak ideológiájává vált, intézményes formákba szerveződött, a bel- és külpolitikát meghatározó hatalmi tényezővé vált. Groys esetében is ez jut szóhoz, amikor a kárhozatos kapitalizmushoz képest a szovjet rémállamot dicsőíti: „A kapitalizmus jövőjét akkor látja az ember, ha Abu Dhabiba megy. Ezért a stagnálás szovjet formája számomra jobb; ez inkább valamiféle középosztálybeli stagnálás volt.” (Hogy az arab várost miért hozza szóba, arra vagy a közvetlen megnevezés – Nyugat – elkerülésének szándéka, vagy a mélylélektan adhat magyarázatot; utóbbi esetben vélhetően a hazája helyzetével fennálló hasonlóság elfojtásának szándéka, lévén ásványkincsek kimerülésével mindkét helyen nyilván beállna a felvirágzás…)

Ilyesféle megnyilatkozásokat hétköznapi helyzetekben is lehet tapasztalni: először a 80-as években, egy alkalmi orosz ismerősömnél tűnt fel, amikor is megajándékoztam egy számára nehezen elérhető zenéket tartalmazó hanghordozóval. Ugyanis a köszönet mellett egyidejűleg furcsa ellenérzés is mutatkozott rajta, amit utólag a helyzetkülönbségünkből adódó felindulásként tudok csak értelmezni: őt, mint oroszt olyasvalamivel ajándékozta meg egy nyugati, amire vágyott, de országában nem jutott hozzá, holott neki ez járt volna, mi több: igazán neki kellene abban a helyzetben lennie, hogy más rászorulókat ilyen javakban részesíthessen…

Oroszországban ez nem új keletű magatartás, a külföldi látogatók, akárcsak a diplomaták számára régtől fogva szembeötlő, hogy „különös ellenszenvvel viseltetik minden iránt, ami kívülről jön; egy olyan világ, mely a felsőbbrendűségi érzés és a kisebbrendűség komplexus között hányódik.”² Ennek a mentalitásnak a kialakulásában sajátos történeti és vallástörténeti események és elgondolások játszottak döntő szerepet.

A történeti okokat talán senki sem foglalta össze oly szellemesen és tömören, mint Karl Marx: „Moszkva a mongol rabszolgaság förtelmes és siralmas iskoláján nőtt fel és vált naggyá. Úgy tett szert erejére, hogy a rabszolgaság ügyeskedéseiben virtuózzá vált. Moszkva még önmaga felszabadítása után is tovább játszotta az úrrá vált rabszolga felöltött szerepét.”³ A megállapítás érvényét a mai történeti kutatások alátámasztják: „A hosszú tatár uralom nyomai számos ponton kimutathatók. Tatár hatást tükröznek a közigazgatás, az adózás, és a fejedelmi adminisztráció szakszavai. […] A gyakorlatba pedig folyamatosan átkerülhetett számos, a tatár politikából elsajátított reflex.”⁴ E nemes hagyományok manapság is elevenen élnek: „ Annak a szadista élvezetnek hódolnak, hogy az elszegényedett tömegeknek édes életüket demonstrálják; nem annyira kérkedésből, hanem hogy dominanciájukat nyilvánítsák ki.” – jellemzi Liza Alexandrova-Zorina írónő az orosz „elit” mentalitását.⁵ Kirill Serebrennikov, a moszkvai Nagyszínház rendezője szerint hazájában nem szűnt meg a rabszolgaság és a külpolitika terén viselkedését egy züllött bűnözőéhez hasonlította.⁶ Amiben nem csekély szerepe van Minden Oroszok Megvezetőjének, akinek személye és életútja szervesen illeszkedik ehhez a magas minőséghez.⁷

A jeles tradíció az újabb keletű „eurázsiaiság” ideológusainak elmekonstrukcióiban is tovább él, miközben megkísérlik azt különlegessé stilizálni: „Oroszország kultúrája sem nem európai kultúra, sem egy az ázsiaiak közül […]. Egy merőben sajátságos különleges kultúra, amelynek önmagában vett értéke és történelmi jelentősége nem csekélyebb, mint az európai vagy ázsiai kultúráké.” – idézi Pjotr Szavickijt a Birodalomépítés modern alapokon című tanulmányában⁸ Galicza György, és hozzáfűzi: „Oroszország államiságának és történelmének gyökere az eurázsiai gondolat értelmében nem a Kijevi Ruszban keresendő, hanem Dzsingisz kán mongol birodalmában.” Úgy tűnik, egyet kell érteni Szavickijjal: „…a tatár iga nélkül nem létezne Oroszország”.⁹

A tatároknak való évszázados alávetettség közrejátszott abban is, hogy „a szellemi Oroszország erőszakosabb, mint az európai szellemiség”, amint Fritz Miereau russzológus, fordító Az én orosz évszázadom című önéletrajza kapcsán készült interjúban megállapítja. – „Az a mód, ahogy a szellemi Oroszország – még a morálteóriájuk révén legszelídebb – reprezentánsai is megnyilatkoznak, az erőszakosság hallatlan mértékét mutatják.” ¹⁰ Ez a hagyomány töretlen, és korántsem korlátozódik a szellemi elitre: 2017-ben népi kezdeményezésre fogadták el a családon belüli erőszakot szankcionáló törvény enyhítését (!).¹¹

Az erőszak kultúrájának kialakulásában a külső hatások mellett a pravoszláv egyház sem volt jelentéktelen tényező: „Szergej Avarincev filozófus az ortodox Kelet és a latin Nyugat nagy eltérését a szerzetesi nevelés alapelvein keresztül mutatja meg. Hangsúlyozza, hogy az ortodoxiában mindig csak szentség vagy anatéma létezik. Vagy teljesíti a szerzetes szellemi vezetőjének valamennyi előírását, vagy elvéti azokat és vétkessé válik, ami rendkívüli, és részben felfoghatatlan büntetőintézkedésekkel jár.”¹² Ugyan Avarincev téved abban, hogy ez az ortodoxia általános jellemzője lenne, és tévedése jellegzetes orosz tévedés, ami a nagyság képzetéből és torz perspektívájából ered: a legnagyobb méretű keleti egyházat azonosítja az ortodoxiával, holott a görög, akárcsak a latin kereszténység, eredete a mediterrán görög világ, nem pedig másodlagos, szélsőséges klimatikus adottságú északi változata.¹³

Nemzeti Földanya, harmadik Róma

Az orosz kereszténység kialakulásának folyamatát és fordulópontjait Martin C. Putna cseh kultúrtörténész írta le nemrég magyarul is megjelent kiváló könyvében.¹⁴ Ebben a keleti egyházakban meghatározó szerzetesség szerepe hangsúlyosan kerül bemutatásra , mivel – ellentétben a latin egyházakkal – vezetői, a püspökök csak szerzetesek lehetnek. Ezért is oly jelentős az a 15. századi regula, amely „minden részletre kiterjedően szabályozza a szerzetesek belső diszciplínáját, tobzódik a legkisebb kihágásokért is kiróható büntetésekben, és a szerzetesi élet központi motorjának az Úristentől és az igumentől való félelmet tartja.”¹⁵ Ez az irat akkortájt keletkezett, amikor a nyugati egyházban a spirituális elmélyülés, a devotio moderna mozgalma bontakozott ki, melynek inspirációját Kempis Tamás műve, a Krisztus követése adta.

Az orosz egyházban a követést ettől némileg eltérően értelmezték, amint azt „eretnekekkel” szembeni bánásmódról kialakult vita mutatja: „A Volga-mentiek csak egyházi vezeklésre akarták őket ítélni – a joszifljánusok viszont a kivégzés pártján álltak még a bűnbánatot gyakorló eretnekekkel szemben is. […] Ez a ‘joszifljánus’ bánásmód az ellenféllel az orosz civilizációban meghonosodott. […] Az adott személyt olyan viszonyok közt tartották a kolostorban, melyeket hosszabb távon nem lehetett túlélni. Az adott személy halálát viszont nem jelentették be. Az érintett valójában eltűnt. Ezekre a ‘joszifljánus’ módszerekre épülnek elvilágiasodott formában a kommunista terror módszerei is.¹⁶

Az orosz kereszténység további sajátsága a korábbi animista-kozmikus vallások elemeinek virulens továbbélése, így a föld kultuszának ápolása is. Amíg a korai és középkori nyugati kereszténységben a föld „a legalul elhelyezkedő elem”¹⁷, és kultusza (a „hazai föld”) a modernitás romantikus fázisában bontakozott ki, addig ez pogány vallási áramlataként töretlenül élt tovább az orosz kereszténység felszíne alatt ez. „Az ‘orosz menny’ azért olyan jelentéktelen, mert a föld kultusza olyan erős.” – írja Putna.¹⁸ Az orosz nyelvben a szülőföld nőnemű: Rogyina – azaz anyaföld , Földanya.¹⁹ Jelenvalóságát mutatja, hogy Vlagyimir Szorokin közeljövőben játszódó Kékháj című szatírikus regényében mintegy szaván fogja a kultuszt: a történetben szereplő időgépet – a hierosz gamosz, a szent nász mintájára – a Földbaszók szektája működteti…²⁰

Az orosz jellegzetességek kialakulásában a föld nemcsak kultikus tisztelete, hanem a földrajzi adottságok folytán is kiemelkedő jelentőségű. Ezek persze mindenütt közrejátszanak, bár mostanság ez mintha kevéssé lenne képben. Pedig e tekintetben nagyon is áll az, amit Francois Jullien, a kínai gondolkodás kutatója mond: „Nincs egyetlen kérdés sem, ami nem a kultúra fénytörésében jelenne meg, vagy független lenne a geográfiától.”²¹ Sokan észrevételezték már az elmúlt évszázadokban, hogy az orosz sztyeppéken uralkodó végletes időjárási viszonyok, a nagy hidegek és forró nyarak milyen nyomot hagytak a mentalitásban. Amint az saját tapasztalatból tudható, mind az alacsony, mind a magas hőmérsékleten leegyszerűsödnek a dolgok. Közép-Európában az ilyen időszakok rövidek, az orosz vidékeken ezek hosszú periódusokon keresztül húzódnak, tartós állapottá válnak.

A földrajzi sajátosságok tekintetében a másik döntő tényező a területi adottság, az elhelyezkedés: Oroszország volt az egyetlen olyan európai államalakulat, amely körül nagy, ritkán lakott, vagy csaknem néptelen térségek húzódtak – természetes határok nélkül. Ennek köszönhetően kezdeti, majd birodalmi expanziója folyamatos és végérvényes volt. Amíg más európai országok a tengereken túl hoztak létre gyarmatbirodalmakat, majd az imperializmus korszaka után, azokat feladva visszahúzódtak eredeti territóriumaikra, Oroszország esetében ez nem így történt: „Az orosz történelmi földrajz arról árulkodik – írja Pálfalvi Lajos –, hogy az oroszok a világtörténelem legnagyobb területrablói. Rengeteg hódító háborút vívtak, miközben vannak ősi orosz városok, nagy térségek, amelyek sosem kerültek megszállás alá. Számukra az expanzió természetes állapot, ezért példátlan világkatasztrófának érzik, ha valaki az ő országukat tekinti zsákmánynak. Mivel mindig ezeket az igen ritka eseményeket mitologizálják, paradox módon a világ legnagyobb áldozatának érzik magukat.”²²

A borzalmakban bővelkedő szovjet idők iránt mutatkozó széleskörű nosztalgiát nem csak a viszonylagos szociális biztonság elvesztése váltotta ki, táplálója az orosz identitást alkotó birodalmi nagyság- és küldetéstudat narcisztikus sérülése is.²³ A kommunista világmegváltás hiedelemrendszerében a „Moszkva mint harmadik Róma” elképzelése nemcsak továbbélt, hanem új hangszerelésben és megújult eszköztárral kapott erőre. Régi keletű fantazma ez, Filojev szerzetes már a 16. század elején arról képzelgett, hogy az orosz cár „a világon az egyetlen keresztény cár, […] mely a római és konstantinápolyi egyház helyébe került.”²⁴ Az orosz romantikában ez a császárkultusszal fűszerezett öntömjén már Európát megváltani akaró igyekezetté vált: „…a mi kötelességünk nemcsak megmenteni Európa testét, hanem föltámasztani Európa lelkét!” – írja Odojevszkij az Orosz éjszakákban.²⁵ A szlavofilek pedig már az egész emberiséget kívánták nemzeti elmekonstrukcióikkal boldogítani. ²⁶ A 20. században a nemzeti küldetéstudat ködlovagjai a kommunista „internacionalizmus” leplében folytatták küzdelmeiket. Az orosz mivolt mindenhatóságának képezetét a lágerek és népirtások áldozatainak milliói sem tudták elűzni. Gyakran azok fejéből sem, akik elszenvedői voltak, miként azt Anna Ahmatova GULAGot járt fiának, Gumiljovnak esete mutatja, akinek elmélete szerint „az orosz elem nemcsak egy nemzet a sok közül, az oroszság egy ‘szuperetnosz’ (nemzetek fölötti nemzet), mely önálló civilizáció kialakítására hivatott…”²⁷

A fejekben élő fantazmákhoz képest a „szuperetnosz” tényleges kvalitásait, kultúrájának élhetőségét, az ún. életminőségét mi sem mutatja jobban, mint népességének rapid fogyatkozása: „A halandósági rátát tekintve Oroszország az első Európában, világviszonylatban csak Afganisztán és 16 afrikai ország előzi meg. – írja Liza Alexandrova-Zorina – Évről évre egyre több város és falu tűnik el Oroszország térképéről.”²⁸ A demográfiai adatok alapján „[a]z Orosz Föderáció népessége évente közel félmillióval csökken elhalálozás és emigráció folytán. Ilyen arányok mellett Oroszország a század közepére elveszíti népességének negyedét. Amennyiben demográfiai tendenciái nem változnak, népessége 2080-ra ötvenkét millióra csökkenhet.”²⁹

Az, hogy az már az oroszok sem annyian vannak mint az oroszok, s egyre kevésbé lesznek annyian, Európa jövőjére nézve nem tűnik hátrányosnak, hosszabb távon azonban korántsem kedvező.³⁰ Az oroszok zsugorodásának fő nyertese Kína (területben, jelentőségben), valamint a szomszédos iszlám országok lesznek. A haldokló vadállat veszélyességének egyéb következményeiről nem is szólva, melyeket már mostanában is világszerte lehet tapasztalni.

Anatoly Osmolovsky: Mindenki ellen / Against-All.-Action-on-mausoleum-1999

MEGJELENT Élet ÉS Irodalom, 218.02.02.

COPYRIGHT Tillmann J. A.

•••

*Zrínyi Kiadó, Budapest, 1976. 92. o.

 

1 http://www.art-magazin.de/kunst/21065-rtkl-interview-mit-boris-groys-zurueck-die-zukunft

2 Martin C. Putna: Képek az orosz vallásosság kultúrtörténetéből, Kalligram, Pozsony, 2017. 117.o.

3 Karl Marx: A XVIII. századi titkos diplomácia története, Medvetánc, 1982/ 1, ELTE-MKKE, 183.o.

4 Font Márta: Rusciától Moscoviáig, in Az orosz birodalom születései (szerk. Frank Tibor), Gondolat, Bp.,2016. 41. o.

5 Liza Alexandrova-Zorina: Gelage zur Pestzeit, Lettre Internationale (Berlin), 2017/4, 44.o.

6 Frankfurter Allgemeine Zeitung 2017. 07. 26. A birodalmi nagyság és terjeszkedés hübrisze mellett az alapvető motívum minden esetben az Európa- ill. Nyugat-ellenesség. A geopolitika alapja, Alexandr Duginnak, a Kreml mai udvari ideológusának könyve is ebből ered.

7 A KGB felforgatásra szakosodott részlegének középszintű specialistájaként ténykedett a korabeli NDK-ban. A „szocialista német állam” megszűntével az elbocsátott légió egykori szakembere kénytelen volt civil foglalkozást keresni: taxisofőr lett Péterváron, egy Zaporozseccel szállította utasait… ld. Sztanyiszlav Belkovszkij: Putyin. Az ember, aki nem létezett Atheneum, Bp., 2014. 77.o.

8 Birodalomépítés modern alapokon, in Az orosz birodalom születései (szerk. Frank Tibor), Gondolat, Bp.,2016. 323.o.

9 i.k. 324.o.

10 „Felmérhetetlenül tágas földrajzi és szellemi tér”, Fritz Mierau Florenszkijről és az orosz vallásfilozófiáról, Pannonhalmi Szemle 2006/4.

11 Benjamin Triebe: Häusliche Gewalt in Russland, Neue Zürcher Zeitung, 2017.01.27.

12 „Ezzel ellentétben a latin szerzetesrendszabályokban uralkodó a clementia, az elnézés, a kiegyenlítés, a különböző utakon járás kísérlete, a végső megoldás elkerülésének igyekezete.” uo.

13 Egyébként„[s]em beszélhetünk egyértelmű és tiszta pravoszláviáról, sokkal inkább beszélhetünk viszonyt bizánci orthodoxia , balkáni, orosz pravoszláviáról és a nyugati diaszpóra pravoszláviáról.” i.m. 78.o.

14 Martin C. Putna: Képek az orosz vallásosság kultúrtörténetéből, Kalligram, Pozsony, 2017.

15 uo. 118.o.

16 uo. 132. o.

17 Ivan Illich: A szöveg szöllős kertjében. Kommentár Hugo de Sancto Victore didascaliconjához. Bp., 2001., 36. o.

18 Martin C. Putna i.m. 70. o.

19 Ellentétben pl. a némettel, ahol hímnemű, „apaföld”, Vaterland.

20 Vlagyimir Szorokin: Kékháj, Jaffa, Bp.,2004.

21 „Ezt állapítottam meg amikor visszatértem Kínából.” Francois Jullien: Der Umweg über China. Ein Gespräch von H-N.Jocks Kunstforum International 193, 2008/ 9-10.

22 Pálfalvi Lajos: A szláv nők búcsúja, Élet ÉS Irodalom, 2016. 07. 01.

23 l. Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink, Európa Kiadó, Bp., 2015.

24 Martin C. Putna i.m. 113.o.

25 Idézi Putna ik. 306. o.

26 Dosztojevszkijnél is egészen extrém formában jut kifejezésre az univerzalisztikus nemzeti küldetéstudat keresztény színezetű fantáziája: „…igazi orosszá válnunk nem jelent mást, mint arra törekednünk, hogy immáron végérvényesen kibékítsük az európai ellentmondásokat, kiutat mutassunk az európai vágyakozásnak a mi össz-emberi és mindent egyesítő orosz lelkünkben, […] hogy talán kimondjuk az összes törzs harmoniájának, a krisztusi evangélium törvényei szerinti nagy egyetemes harmóniájának, végleges testvéri egyetértésének végső szavát!” (Beszédek Puskinról) uo. 358. o.

27 Martin C. Putna i.m. 106.o.

28 Liza Alexandrova-Zorina uo.

29 Ilan Berman: Implosion: The End of Russia and What It Means for America, Regnery Publishing, 2013.

30 Masha Gessen: The Dying Russians, The New York Review of Books, 2014, 09.02. http://www.nybooks.com/blogs/nyrblog/2014/sep/02/dying-russians/

Tillmann J.A.: Az amerikai út

Hannah Hoech: Traumfahrt

Is anybody there?

Laurie Anderson

There is no there.

Gertrude Stein

Attica is in front of me. Ezzel a mondattal Frederick Rzewski amerikai zeneszerző Attica című darabjában találkoztam, és azóta számomra Amerika foglalata.¹ Bár Sam Melville, az 1971-es atticai börtönlázadás során megölt polgárjogi harcos leveléből származik, éppúgy a magaménak mondhatom, mint bárki más a földkerekségen. Ebben a repetitív zeneműben, az ismétlések, újratagolások és hangsúlyáthelyeződések folyamatában a kijelentés mindahány jelentésárnyalata hangsúlyossá válik: Amerika előttem van. Amerika velem szemben van. Amerika szemben áll velem. Körös-körül, előttem és a hátam mögött is Amerika van… A darab dinamikusan kiépülő akusztikus terei és ismétlődései révén példátlan intenzitással idézi meg azt, hogy amerre csak nézünk, Amerika vesz körül bennünket.

Amerika itt van. Errefelé is, mint mindenütt, egyre inkább Amerika van. Ez a tapasztalat messzemenően egybecsendül Gertrude Steinnek az Egyesült Államokról mondott enigmatikus szavaival („ott nincs ott”), melyek a kanadai Northrop Frye szerint azt jelentik, hogy „a láthatár hívó szava, a mely a 19. században egyik óceántól a másikig terjesztett ki az országot, kulturális egyformasághoz vezetett, olyannyira, hogy egyik hely olyan lett mint a másik, így aztán minden egyenlőképpen ‘itt van’”.²

Amerika észlelése

Az “itt” és az “ott” közti különbségek kiegyenlítődésének kérdése időközben más nagyságrendben jelentkezik: ami néhány évtizede még egyetlen ország belső problémájaként merült fel, az ma a Föld valamennyi kultúráját érinti. A kérdés persze eltérő súllyal vetül fel az amerikai, valamint a többi európai és nem-európai kultúra esetében, ami az ezzel kapcsolatos álláspontok különbségében is megmutatkozik. A problémát azonban mindenek előtt az Egyesült Államok sajátságainak és sajátos helyzetének észlelése jelenti.

Ebben a kísérletben első és utolsó referenciám is Amerika zenei tájairól származnak. Nemcsak kifejezőereje miatt preferálom a zenét, hanem azért is, mert a jelenlegi diskurzusoknál élesebben és pontosabban szólaltatja meg a “hely szellemét”. Kitüntetettsége az észlelésben különösen akkor tűnik fel, ha a reflexió egyik legfőbb területével, a mai amerikai filozófiával, annak önreflexiójával vetjük össze: Richard Rorty szerint a mai demokratikus társadalomban nincs szükség filozófiára és át kell adnia helyét az irodalomkritikának, a politikatudománynak és a természettudományoknak. Állítása azért is figyelemre méltó, mivel a filozófia “lefokozása”, társadalomtechnikákkal és tudományokkal történő helyettesítése mellett egyszersmind a mai (amerikai) demokrácia (filozófiai) kétellyel nem illethető, mindenek felett álló voltát állítja. Ez szöges ellentéte a filozófia eredendő, szókratészi intenciójának, a köz kételytelen vélelmeire való rákérdezésnek és hiszemei kétségbevonásának.

A distancia változása

„Egyetemi életünk, mint egyáltalán egész életünk, igen lényeges pontokban amerikanizálódik.” – állapítja meg 1919-ben Max Weber A tudomány mint hivatás című előadásában.³ Ez a kijelentés a közlés időpontja miatt figyelemre méltó, hisz tartalmát tekintve mára hétköznapi tapasztalattá vált. A század második évtizedében azonban a közvetlen amerikai kulturális és gazdasági befolyás a maihoz képest úgyszólván elenyésző volt. Az Amerikában jártas Weber számára az amerikanizálódás ezért feltehetően mást jelentett: mindannak fokozatos felerősödését, ami Amerikában akadálytalanabbul, nagyobb méretekben és gyorsabban bontakozott ki. Azaz egy korabeli európai megfigyelő a korszak Amerikájában, mintegy konkáv tükörbe nézve, felnagyított és forszírozott európai folyamatokat láthatott. Ezért az amerikanizálódás nem valamiféle külső hatásként mutatkozott. Ám az I., majd még inkább a II. világháború győztesének – kezdetben katonai, majd egyre inkább minden területen tapasztalható – közvetlen európai jelenléte folytán ez fokozatosan megváltozott. A különbségekről kiderült, hogy nem is egyszerűen egy kapcsolati revival elkerülhetetlen velejárói. Nem pusztán egy korábban levált és saját útját járó, elszakadt rokonsággal való találkozás során megtapasztalható eltérések ezek. A közben kialakult differenciák ennél erősebbek. Mindenek előtt azonban felvetődik a kérdés:

Mitől megyünk napnyugatnak?

Amerika “felfedezésének” ideje egybeesik a korabeli európai szemlélet nagymérvű átrendeződésével. Ennek egyik szembetűnő következménye az, hogy az érdeklődés homlokterébe a kívüllevő és territoriális külső kerül. Ez együtt jár az Ígéret Földjének, a zsidó-keresztény kultúra egyik alaptoposzának átalakulásával. Az Ígéret Földje, amit Izráel az egyiptomi fogságot követő pusztasági vándorlás végén ért el, utóbb Krisztus és követői számára – mint Isten Országa – nem evilágról valónak bizonyult. Deterritorizálódott, elvesztette kiterjedését, földi, területi jellegét és u-topikussá vált; nem-helyszerű színterévé az én és a te – személyes isteni jelenléttel átjárt – közössége vált. A későbbiekben az Ígéret Földje fokozatosan re-territorializálódott, újra földiesült, és utópikussá vált.

Mi történik az utópiákkal, ha megvalósulnak? Ha toposzt találnak maguknak és materializálódnak? Ha a különféle keresztény utópisták, a rappisták, huttererek, owenisták és mindenféle szerzetek az exotériában valóra válthatják vágyaikat?

Amíg a katholikus és orthodox keresztény egyházak története az (asztal)közösségből kiinduló egység megőrzésének ill. megteremtésének hatalomszínezte torzulásait viseli magán, addig a nyugati egyházszakadás után kialkuló szabadegyházakat a szétszóródás tünteti ki. Az előbbiek centripetális erejét időről időre azonban ellenpontozzák és kiegyenlítik (egyénekből és közösségekből eredő) centrifugális erők, az utóbbiak esetében ez a dinamikus egyensúlyfeltétel hiányzik. Fejlődéstörténetük maghasadásos mintázatot mutat; egyre újabb és újabb hasadások, elkülönülések és leválások sorozatait. Az “amerikai vallás” alapvető mozzanata az “önmagára hagyatkozás”, a self reliance Emerson által megfogalmazta eszméje. Ebből eredeztethető “az amerikai istenélmény nárcisztikus magányossága” (Otto Kallscheuer); az, hogy a teremtés kinyilatkoztatott (biblikus alapú) testvérisége és közössége helyébe “a keresztény ember szabadsága, egyenlősége és magányossága” kerül.⁴

Az (Isten előtti) magányosság tudatából és a térbeli tágasság adottságából így az ember és ember közti távolság új típusa alakul ki: „A puritanizmus belső tere – állapítja meg Richard Sennet – a legradikálisabb individualizmus tere volt, s mint ilyen, teljességgel megfoghatatlan.”⁵

Ami korábban csak az egymás számára idegen kultúrák emberei közti távolságtartásban jelentkezett, az egy kultúrán belülre kerül és interiorizálódik. Ennek köszönhetően a személyi lehetőségek, az individuális fejlődés tere tömegesen kitágul. Egyidejűleg a közvetlenül jelenvaló másik – személyét nem kevésbé mint testét tekintve – példátlan messzeségbe kerül.

Thoreau, az amerikai individualizmus emblematikus alakja például többször is hangot ad a másik ember testi közelségétől (“állati melegségétől és kigőzölgésétől”) való viszolygásának.⁶ Még az amúgy Amerikától állandó elragadtatottságban író Bölöni Farkas is hátrahőköl attól a hidegségtől, ami ott az érintkezések során megcsapja. Pedig nem az ezredvégen, hanem a 19.sz. első felében utazott a Státusokban!⁷

Ana Barrado Floridában készült fotói koncentrált és érzékletes képet adnak Amerika kultikus tárgyairól: fürdői és fegyvereiről.¹ Képeken úszómedencék, csőrendszerek, csúszdák között, pálmafák alatt villannak fel az élet fény-pontjai. A Rakétakertben – Rocket Garden, Kennedy Space Center – készült felvételeken ezüstfehér idolok, égre meredő oszlopok és állványok, fallikus formák között járnaka látogatók. Ez a technototem-temető egy harcias magaskultúráról tanúskodik, és akárcsak a West Point katonai akadémia rakétaformák közé fogott temploma, a harc és a haditechnológia sajátos huszadik századi szakralizálását mutatja.

Ebben a Rousseau javallotta új civilvallás, a közös nemzeti-polgári kultusz is jelentékenyen közrejátszik, hisz „a western, az új világ mitológiája, Amerika civilvallása”.⁹ Egyidejűleg azonban egy poszthumán technikai mitológia működése is megfigyelhető. Amiként a szakrális technizálódik, funkcionálissá fajul, úgy szakralizálódik, és ékelődik mindjobban bele a techno-logosz a személyes és személyközi terekbe. A drive in templomok, szintúgy a képernyőkön ágáló elektronikus evangelizátorok, éppúgy ehhez a jelenséghez tartoznak, mint az internet körül viruló hiedelemvilág.¹⁰

Disneyland über alles

„Amerika honfoglalása egy hadjárat nyugatra. Ennek végén, a Csendes-óceán partjáról, Hollywoodból terjed el e honfoglalás mítosza, az újvilág mitológiája, az egész Földön.” – írja Hannes Böhringer Németországban, Európa leginkább amerikanizált országában, ahol a II. világháború óta, a Vezető Világhatalom által vezényelt “re-edukáció” jegyében, nemcsak a múlttól való megszabadulás tekintetében, hanem szinte minden téren az amerikai mintát követik. Az egész Ruhr-vidék arculata egyre inkább amerikaivá válik. – jegyzi meg Karl Ganser építész a legnagyobb európai Shopping Mall megnyitása kapcsán.¹¹Ezért voltaképpen egész Németország magán viselhetné az ott megnyílt Warner Bros. mozi-centrum feliratát: Hollywood in Germany. Persze nemcsak Németország, hanem az egész világ amerikanizálva lesz. (Böhringer)

Az újvilági mitológia elterjesztésére azonban először szülőhazájában került sor. Amerika hollywoodizálásának technikai feltételeit a két háború közti moziépítési hullám teremtette meg. Ennek tetőpontján, a huszas évek végén katedrális méretű óriásmozik épültek; „a fénysebesség effektusai ezekben a templomokban a kollektív emlékezet új formáit teremtették meg” – írja Paul Virilio A háború és a mozi című könyvében.¹² Ezeknek a képkatedrálisoknak a fennállása a „kollektív emlékezet új formájával”, a western virágkorával esik egybe. A western nem pusztán az amerikai mozi egyik műfaja, hanem egy sajátos, kinematografikusan megkonstruált nemzettudat. Ebben a historikus elemekből, fenséges tájakból, individuális hősiességből álló komplex alkotásban „magatartásmódok és értékek nemzeti önértelmezési gyakorlattá válnak –

írja Böhringer. A western-hős egy olyan politikai mitológia magva, amely egyszerre nemzeti és univerzalisztikus. A 20. század mindahány mitológiája közül a legemberibbként maradt fenn, és a jeans, valamint a cigarettareklám révén minden kultúra magától értetődő hétköznapjának részévé vált.” ¹³

Ez a mitológia olyannyira hétköznapivá vált, hogy manapság nem könnyű olyan tárgyat találni, ami ne lenne valamelyik elemével meghintve. A gyerekpohárra nyomott nagyfülű, törvényes védelem (TM) alatt álló egér is ezt a mitológiát hirdeti. Akárcsak egykor a görög városok exportra készült cserépedényei, az ilyen tárgyak a domináns kulturális minta hordozói. A befolyásolás – a katonai és politikai mellett – ez esetben is a technológiai, a kereskedelmi, a szállítás vektorok mentén, az uralkodó kultúra képzeteinek terjesztésével történik. A világtörténelmi győztes nyelve ellenállhatatlan – állapította meg a maga korában Hegel.

Ennek a kialakulását – a földrész meghódítása nyomán létrejövő – szociális és gazdasági tér egyedülálló homogenitása (viszonylagos történettelensége, ill. előtörténetének tudattalanba űzése, helyhez nem kötődése és tagolatlansága) tette lehetővé. „Az amerikaiak az őket körülvevő világot határtalannak tartották, s ebből az következett, hogy saját hódítási és terjeszkedési képességüknek sem látták korlátait.”¹⁴

Ez a világtapasztalat a legszemléletesebben a westernben mutatkozik meg: nincsenek partok, határok, tengerek; csak hatalmas térségek, néptelen és gazdátlan tájak jelennek meg. Ám a sajátos földrajzi adottságok a minden addiginál kötetlenebb újvilági individualitás kialakulásában is meghatározónak bizonyultak: „Nekünk, amerikaiknak – mondja Paul Olchváry, magyar-amerikai író – akkora terünk van a helyváltoztatásra (és legtöbbször az anyagi lehetőségünk is megvan hozzá), hogy nemcsak arról győztük meg magunkat, hogy oda mehetünk, ahová akarunk, hanem arról is, hogy azzá lehetünk, amivé akarunk.”¹⁵

Hollywood és vidéke hiedelemvilága

Ma, miként már egy ideje, a világ filmtermékeinek és forgalmazásának túlnyomó többsége amerikai. A film különféle formáiban életformák reklámjaként hat. Ebben a médiumban jelennek meg a leghatásosabban a követendő tárgy-, érték- és viselkedésrendszerek. Nem utolsó sorban ennek a nagyipari technológiával gyártott, és kifinomult beetetési stratégiákkal terjesztett életforma-hirdetésnek köszönhetően Amerika a világ példa-képe. A külső világ számára közvetített képei jelentik a mértéket, a centrális mintát – Kiskőröstől Katmanduig: „Hollywood egy minden népek és államok feletti népet gyűjt egybe.”¹⁶

A növelése érdekében hathatósan fáradoznak: a példakép-követő népesség számára földszerte három óránként új fast food nyit az egyik amerikai-vállalat. A vonzerő fokozása érdekében a cég hosszú távú együttműködési szerződést kötött az egértörténeteket ontó filmvállalattal. A gyermekkortól az aggkorig töretlenül, és minden célcsoportra kiterjedő gyermetegség olyan exportárú, ami a szép új világ embereinek személyiségfejlődésével függ össze.¹⁷ Albert Einstein 1933-ban egy levelében arról ír, hogy „[A]zok az emberek akik itt az ún. társaságot képezik, sokkal kevésbé szabadok, mint Európában. Ám úgy tűnik, hogy ezt nem érzik, mivel az életforma a személyiség fejlődését kezdettől fogva akadályozza.”¹⁸

A szabadság újvilági paradoxona, párhuzamban áll az amerikai individualitás paradoxonával: az individualitás kultusza hasonulási hajlamra és egyformaságra vezet: „Érdekes módon – írja Detlef B. Linke – az ámokreakció az Egyesült Államokban még mostanában is lényegesen gyakoribb, mint Nyugat-Európában. Ebben feltehetően az mutatkozik meg, hogy az individualizmus kultuszának tömegessége végül megintcsak viszonylag azonosformájú magatartásmódokba torkollik.”¹⁹

Elővételezett jövő

Amerika a sikeres és példaadó kísérlet a legkisebb közös nevező megtalálására. Úgy tűnik, a szétdifferenciálódó és szegmentálódó modern tömegtársadalmak számára ez fennmaradásuk feltétele. E téren Amerikának kezdettől fogva helyzeti előnye van, ami a bevándorlók megújuló hullámaival együtt érkező különbözőség kezelésének helyzetéből következik. Ezért vált az új típusú együttélés egyik hallgatólagos követelményévé a kulturális sajátosságoktól való megszabadulás.

Ez is a legkisebb közös nevező keresése ösztökél. Most éppúgy, mint a múltban. Ennek hatása a legszembetűnőbb a nyelvben, minden magasabb mentális művelet közegében: „Az amerikainak – írja Paul Watzlawick osztrák származású amerikai pszichológus – a miénktől alapjában eltérő a beállítódása a nyelvhez. Senki sem hozta a tudomására, hogy a nyelv tiszteletre méltó valami, egy természeti lény, melyet ha nem ápolnak, nagyon gyorsan elfajul és elcsökevényesedik. Számára a nyelv fogyóeszköz, olyan mint a papír zsebkendő – bármit tehet vele; nem fűzi bensőséges kapcsolat hozzá.”²⁰

Az új kollektivitás azonban új identitást is kíván. Vélhetően ezért is hasonlít – mindennemű individualizmus ellenére – az amerikai kollektivizmus olyannyira a korabeli szovjet-oroszhoz. Ezzel kapcsolatban különösen figyelemreméltóak Alexandre Kojéve, oroszországi születésű francia filozófus megfigyelései: „Miután számos, összehasonlítást lehetővé tevő utazást tettem az Egyesült Államokban és a Szovjetunióban ( 1948 és 1958 között), az a benyomásom támadt, hogyha az amerikaiak egyszerűen csak meggazdagodott kínaiaknak vagy szovjeteknek tűnnek, ez csak azért lehet így, mert az oroszok és a kínaiak voltaképpen nem mások mint olyan amerikaiak, akik még szegények, de valamelyes kilátással a gyors meggazdagodásra. Ebből arra kellett következtetnem, hogy az american way of life a történelmentúli korszak sajátos életmódja, és hogy az Egyesült Államok mindenütt jelenvalósága a világban az egyetlen emberiség eljövendő ‘örök jelenét’ elővételezi. így az embernek az animalitásba való visszatérése már nem pusztán jövőbeli lehetőségnek, hanem már jelenbeli bizonyosságnak tűnt.”²¹

Vad nyugat

Az amerikai út “történettelenségének” is megvan a maga története. Meghatározó jegyei ugyan minden más nációnál közelebbi múltban, a múlt század során, a nyugatra nyomulás nagy hullámában alakultak ki: „A bevonulás az Ígéret amerikai Földjére az új világ vadságába vezet.”²² A vad nyugatra. Ahol állandóan fenyeget a vadon, akárcsak a vad indiánok. A világ vadsága és a valamennyiünkben rejlő vadság.

Ennek a folyamatosan hátrébb szoruló, vad határvidéknek a jelentősége már a kortársak számára is nyilvánvaló volt. Ez derül ki Frederik J. Turnernek 1893-ban, The Significance of the Frontier in Amerika címen tartott híres előadásából: „A határvidéknek köszönheti az amerikai szellemiség nem egy jellemző vonását: támadó lendületű, nyerseséggel elegyes, fürkésző kiváncsiságát, leleményes gyakorlatiasságát, ami gyorsan megtalálja a legjobb megoldást, az anyagi technikai dolgokhoz való hozzáértést, amiből ugyan hiányzik minden művészi vonás, de nagy vállalkozásokat képes végrehajtani…”²³ Az Óvilágból magukkal hozott képességek és erények mellé a vad határvidék meghódításához kellő tulajdonságokat kellett kifejleszteniük. A vadság legyűréséhez kellő erőszak maradandónak és mentalitást mindmáig meghatározónak bizonyult: példa-képeinek működésébe és társadalomlélektani hátterébe egy belső megfigyelő, Sigourney Weaver színésznő nyilatkozata enged bepillantást: „Egy olyan végsőkig elfojtott és frusztrált társadalomban, mint az amerikai, […] arról győzzük meg a nézőt, hogy amit lát, az igenis lehetséges, tehát elkövethető.”²⁴

Mesterséges mindenség

A westernben a sivatag, a préri, az egyszerre fenséges és fenyegető természeti táj veszi körül az embert. Mint minden mitológia, a western is közös tapasztalatok sűrítménye. A sivatag, a sivár környezet, egyáltalán a természet veszélyes erre a civilizációra. A vadnyugati városkák lakatlan vidékek, a hatalmas távolságok, az áttekinthetetlen térségek közepette tűnnek fel, és csak a vasút jelenti az összeköttetést a civilizált világgal.

Ebben a természetfelfogásban történelem összegződik: nemcsak a vadnyugat, hanem Amerika meghódításának története. A kontinensnyi ország nemcsak sivatagokból, pusztaságokból, hanem sivatag erdőkből (Bölöni Farkas) is áll(t). A Go West évszázadai alatt a betelepülők nem a megszokott, ezer éve kultivált tájjal, megállapodott szomszédsággal és kialakult érintkezési hálózatokkal, hanem valódi vadsággal találkoztak: vad emberekkel és vad természettel.

A természet felől fenyegető vadsággal szemben a telepesek szekérvárakat emeltek. A civilizáció mesterséges szigeteit, oázisokat a természet sivatagában. Úgy tűnik, hogy a természetes és mesterséges az idő rövidsége, a gyors haladás folytán azonban nem tudott szervesülni. A belső megfigyelő, Paul Olchváry szerint: „Mi, amerikaiak – mellesleg mi, mai emberek, mindnyájan, akik nem szálltunk ki a technikai és gazdasági fejlődés, az egyre hatékonyabb kommunikáció stb. mókuskerekéből – tudatosan és természetellenesen abban a reményben igyekszünk megérteni a természetet, hogy megkülönböztethessük magunkat tőle. […] azt képzeljük, hogy a természet a miénk. A tulajdonunk.”²⁵

Cyberamerika

„Amerikának nincsenek szilárd határai; nincsen egyszer és mindenkorra definiálva”²⁶, így az expanzió a kontinens meghódítása és benépesítése nyomán egy egészen új világ, a földönkívüli térség meghódításában folytatódott. A terjeszkedésnek ez a fordulata, világtér felé irányulása az újvilági tértapasztalatból és az időközben kialakult individualitásból egyenesen következett. „Világraszóló űrbéli sikereink – írja Olchváry – , és általában technikai sikereink is végső soron az észak-amerikai kontinens belső terének, és – merészkedjünk egy lépéssel tovább – a tulajdon belső terünk kitágításának tekintendők.”²⁷

A hatvanas években megkezdett és a holdraszállással kulmináló Apollo-program egyszerre mutatta az Ígéret Földjére irányuló erőfeszítések tetőpontját és – folytathatatlanságát. A földön kívüli tér a “mennyei” reményekkel átjárt expanzív törekvések végpontjának bizonyult. Kiderült, hogy nem kizárólag technikai és pénzügyi akadályokon múlik, hogy az ember más bolygókra utazzon, vagy hogy hosszasan tartózkodjon egy űrállomáson: az ember földiesre formált lénye nem képes sokáig elviselni a súlytalanságot, a holdbéli tájak sivársága pedig nem jelent vonzó célpontot új telepesek számára.

Az Apollo-program lezárulásával egy időben azonban kibontakozott egy másik program, mely megteremtette az expanzió folytatásnak lehetőségét: működésbe lépett a katonai célból kifejlesztett ARPANET hálózat, ami lehetővé tette számítógépek összeköttetését, valamint kezelőik közös, virtuális világának kialakítását.²⁸ Az Újvilág felfedezése óta töretlen lendülettel folyó terjeszkedés ugyan megtört, de a technológia belterében újabb korlátlannak tetsző távolok nyíltak.

Cyberspace is the latest American frontier, a khibertér az utolsó amerikai határvidék. – írta 1994-ben Alvin Toffler szerzőtársaival A Magna Carta for the Knowledge Age című manifesztumban.²⁹ A vadnyugat szelleme lovat váltott, és immár az információs hálózatokban vágtat: „A bioelektronikus határvidék (frontier) a megfelelő metafórája annak, ami a cybertérben történik, amennyiben a felfedezők és feltalálók szellemére gondolunk, mely arra indította a régi hajósokat, hogy feltárják a világot, és amerikai pionírok nemzedékeit késztette arra, hogy megszelíditsék az amerikai kontinenst, és amely legutóbb a világűr feltárására vezetett.”

A cybertér – sok egyéb mellett – régi amerikánus remények valóra váltását ígéri: „Olyan világot teremtünk – írja John Perry Barlow, az Electronic Frontier Foundation alapítója –, melyben minden egyes ember minden helyen kifejezésre juttathatja meggyőződését, bármennyire individuális légyen is az. A mi világunkban mindaz, amit az emberi szellem teremt, ingyenesen reprodukálható és szétosztható. A mi világunk mindenütt és sehol sem jelenvaló, és nem ott van, ahol testek élnek. A szaporodó ellenséges és kolonizáló rendelkezések a szabadság és az önrendelkezés korábbi védőinek helyzetébe hoznak bennünket…”³⁰

Számomra a szabadság virtuális és paradox amerikai valóságának problémáját mégis egy európai, Paul Virilio fogalmazta meg a legtalálóbban: „A huszadik század egyrészt felszabadította a valóságos gyarmatokat, másrészt azonban megteremtette a legutolsó gyarmatbirodalmat, a virtualitás birodalmát. És az sem véletlen, hogy a folyamat középpontjában az amerikaiak állnak. Ne felejtsük el, hogy Amerika az egyetlen gyarmat, amit nem szabadítottak fel. Így csakis önnön mását alkothatja újra.”³¹

A hősök térvesztése

A terjeszkedésvágy virtuális irányvételével egyidejűleg a reális tér beszűkülésének jelei észlelhetők az amerikai tömegkultúrában. A westernben uralkodó tágas és fenséges tájak egy ideje már csak a földönkívüli frontierek körül tűnnek fel a filmekben.³² Fő színterük, a technikai rendszerek sokaságával átszőtt, torlódó terű város – miként a Szárnyas fejvadász esetében – még a klasszikus gengszterfilmek és a film noir városainál is zártabb belvilágként jelenik meg. A western végtelen horizontja helyett egyre gyakrabban a toronyház vertikuma képezi az események színterét. De nemcsak a színtér vált szűkebbé, hanem az amerikai film alapfigurájának, a western-típusú hősnek a személyiségében is a térvesztés tünetei mutatkoznak. A Batman, akárcsak a Superman, az újabb filmváltozatokban úgy jelenik meg, mint akinek nem volt elég alkalma (helye és ideje) ahhoz, hogy hétköznapi emberből (western-)hőssé válhasson. Ezért a hőssé fejlődő cowboy helyett eleve kettős életet élő figuraként jelenik meg, akinek személyében egy hétköznapi és egy különös képességű személyiség él összetorlódva, mintegy társbérletben.

A tudathasadásos hősökhöz képest a hagyományos western-erényeket hordozó alakok még ma is képesek a hősiesség kibontakoztatására. Egy olyan figura láttán, mint amilyen például a Die Hard főhőse, visszamenőleg is érthetővé válik az, amit Böhringer a western mitikus dimenziójáról mond: „A westernhős nemcsak egy stílust testesít meg, hanem roppant feladata van: Amerika megmentése. Egyfajta isten, egy istenember, egy megmentő és megváltó. A cowboy hőskultusza a sztárkultuszba, Hollywood csillaghitébe ágyazódik. A sztár egyetlen szereppé egyesíti az általa játszott valamennyi filmszerepet, sőt olykor saját életrajzába ülteti át.”³³

Anderson Amerikája

A 80-as években Laurie Anderson egy nagyszabású multimédia-művel, a United States című darabjával lépett föl számos amerikai és európai nagyvárosban.³⁴ A több estére kiterjedő, nyolcórás művet egy svájci kritikusa a 20. század Niebelung-gyűrűjének nevezte. A hasonlítás nem alaptalan, mivel nemcsak tartama tekintetében mutat párhuzamot a wagneri Gesamkunstwerkkel. A médiumok sokaságát használó zenemű azonban intenciójában alapvetően különbözik a wagneritől: szándéka nem egy mitikus elemekből összeállított magánmitológia kollektív, “nemzeti” valláspótlékként történő celebrálása. Anderson műve ennek éppen ellenkezője: magát az amerikai mitológiát tematizálja, a hétköznapi amerikai álom világát helyezi metszően ironikus megvilágításba. Megnyilatkozásai szerint módszeresen és rendkívüli tudatossággal dolgozza fel az amerikai mítoszvilágot.³⁵

Mítosztalanító munkájának mélységét talán ennek egyik legnépszerűbb része, az elektronikusan torzított énekbeszédként előadott O Superman mutatja. Anderson ezt a darabot Jules Massenetnek ajánlotta, akinek El Cid című operájában a hős Istent szólítja így: O souverain, o juge, o pére… Anderson átiratában ez kissé másként hangzik: „O Superman, O Judge, O Mom and Dad…, ha nincs is már szeretet, még mindig megvan az igazságosság, és ha nincs is már meg az igazságosság, még mindig megvan az erőszak, és ha már erőszak sincsen, még megvan a Mama. Halló Mama! Tehát végy a karjaidba, Mama, a hosszú karjaidba, az automatikus karjaidba, az elektronikus karjaidba, a petrolkémiai karjaidba, a katonai karjaidba…”

A United States I-VI. hang- és fényszínháza nemcsak az amerikai terek és idők zónáin kalauzol végig, hanem az american dream éberálomvilágának egész tárházát térképezi fel és világítja át. Egyik epizódja az újvilági mitológia sajátos megnyilatkozását mutatja be: bevezetőjében egy olyan szektáról beszél, melynek tagjai már egy ideje Noé bárkájának útvonalát kutatják. A tengeráramlásokat és szélirányokat vizsgálva arra az eredményre jutottak, hogy az Édenkert egykor New York közelében terült el. Az elbeszélés végére érve azt kérdi: „Elnézést kérek, meg tudná mondani, hol vagyok?”

•••

Megjelent: KRITIKA 1999/5.

COPYRIGHT Tillmann J. A.

 Ana Barrado fotója

1 Frederic Rzewski: Attica / Coming Together. A 180-as csoport előadásában; Hungaroton SLPX 12545, Bp.1983.

2 Northrop Frye: Az Ige hatalma, Európa, Bp., 1997. 131.o.

3 Max Weber A tudomány mint hivatás, in M. Weber: Állam, politika, tudomány, KJK, Budapest, 1970. 128.o.

4 Otto Kallscheuer: Gottes Wort und Volkes Stimme. Frankfurt, 1994.; uő.: Az egyén, a közösség és Amerika lelke. Világosság 1996/4.

5 Richard Sennett: A semleges város, Café Babel 1997/2. 16.o.

6 „We want to be farther apart, that all animal heat and moisture may have a chance to evaporate.” Thoreau: Walden and Other Writings, Bantam, New York, 1979. 209.o.

7 Bölöni Farkas Sándor: Napnyugati utazás. Helikon, Bp.1984.

8 Ana Barrado, Atelier Peytl, Tokyo, 1989.

9Hannes Böhringer: McClaud őrnagy önuralma, MŰHELY 2001/ 5. 73. o.; http://www.c3.hu/~tillmann/egyebek/arsvitae/bohringer_mcclaud.html

10 Ezek burjánzása csak a tudatlansággal vetekszik: a 80-as években például a haditengerészet csak a Katholikus Püspöki Kar tiltakozására adott új nevet egyik atomtengeralattjárójának, mely addig a Corpus Christi nevet viselte…

11 Die Zeit, 1996.09.06.

12Tillmann J. A.: A kép kétes hatalma. Paul Virilio, a háború és a mozi, VIGÍLIA 1987/5. ; https://filmmozi.wordpress.com/2010/02/05/orcus-neontuzeben-the-blade-runner-a-jovo-mint-sci-fi-passio/

13Hannes Böhringer uo. 78. o.

14 Richard Sennett uo. 18. o.

15 Paul Olchváry: Igazi amerikai? 2000 1997/1, 26. o.

16 Hannes Böhringer: Auf dem Rücken Amerikas. Eine Mythologie der neuen Welt im Wes­tern und Gangsterfilm. Merve Verlag, Berlin, 1998. 143. o.

17Christopher Lasch: Az önimádat társadalma Európa, Budapest, 1986.

18 Albert Einstein: Hogyan látom a világot? Gladiátor Kiadó, 1994. 123. o.

19 Detlef B. Linke: Hirnverplanzung. Die erste Unsterblichkeit auf Erden. Rowohlt, Reinbek, 1993. 65.o.

20 Paul Watzlawick: Gebrauchsanweisung für Amerika. Piper. München-Zürich, 1978. 94. o.

21Alexandre Kojéve: Introduction to the Reading of Hegel, Cornell University Press, 1969, 161.o.

22 Hannes Böhringer: Auf dem Rücken Amerikas, i.m. 29. o.

23 In Frederick Jackson Turner: The Frontier in American History. 1921.; http://www.gutenberg.org/files/22994/22994-h/22994-h.htm

24Magyar Narancs 1996. 05.16.

25 Paul Olchváry i.k. 27. o.

26 Hannes Böhringer: McClaud őrnagy önuralma i.k. 73.o.

27Paul Olchváry uo.

28ARPANET – ld. https://hu.wikipedia.org/wiki/ARPANET; ill. bővebben: https://en.wikipedia.org/wiki/ARPANET

29 Alvin Toffler et alii: A Magna Carta for the Knowledge Age http://www.pff.org/issues-pubs/futureinsights/fi1.2magnacarta.html

30 John Perry Barlow: Unabhängigkeitserklärung des Cyberspace. telepolis. Die Zeitschrift der Netzkultur (Bollmann, Mannheim) 1996/0. ; https://www.eff.org/de/cyberspace-independence

31Paul Virilio: Ezredvégi beszélgetés 2000 1997/9; http://www.c3.hu/~tillmann/konyvek/ezredvegi/virilio.html

32 Így például a Csillagok háborúja telepeseinek hátterében.

33 Hannes Böhringer: Auf den Rücken Amerikas i.k. 118. o.

34Laurie Anderson: United States, Warner Bros. 25192, 1984.; United States. Harper & Row, New York, 1984.

35Laurie Anderson: Stories from the Nerve Bible. Harper, New York, 1994.

„Kína nyugtalansággal tölt el” ••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••• Tillmann J. A.

A fenti kijelentést Pascal vetette papírra, és ma is legalább annyira indokoltan élő érzés, mint a 17. században. A Kínával kapcsolatos nyugtalanságra számos jelenség ad okot, az európai kultúra körében éppúgy, mint kívüle. Magyar viszonylatban éppenséggel a nyugtalanság hiánya nyugtalanító, ami vélhetően a Kínával kapcsolatos tájékozatlanságra, olykor naiv egzotizmusra vagy egyszerű tudatlanságra vezethető vissza.

Nem mintha itt nem volna élénk érdeklődés Kína iránt, ne lenne a sinológiának – bár csekély lélekszámú – kiváló művelője, ne volnának használható szakkönyvek, kínai kortársak és klasszikusok – bár többnyire kétséges minőségű fordításokban – , és ne lennének ún. Kína-szakértők. Mindazonáltal a hatékonyságát globális méretekben mutató kínai gondolkodás tényleges minéműségéről és működéséről itt láthatólag elég kevesen szereztek tudomást. (A sinológia többnyire nyelvészetben merül ki, ami pedig kínai filozófiaként hozzáférhető, az korlátolt marxista olvasatban vagy ezoterikus körítésben jelenik meg az egyetemeken és a könyvkiadásban egyaránt.) Talán ezért is tapasztalható példátlanul nagyfokú értetlenség Kína külföldi műveleteivel, illetve általában a kínai geopolitikával kapcsolatos megnyilatkozásokban.

Kínai geopolitika

Kína kommunista közelmúltja, és ilyetén mai ornamentikája elfedi azt a tényt, hogy „élcsapata” nagyon is régi hatalmi gondolkodást és politikát folytat – elődeihez képest más eszközökkel és más fénymáz fedezékében, méghozzá globális szinten. Jellemző lépése volt a közelmúltban az – aminek híre nem hatolt el a magyar médiumokig –, hogy Kína megvett három nagy kikötőt legfőbb közvetlen riválisa, India körül. Természetesen kereskedelmi kikötőt, kereskedelmi aktus révén. Ezek a kikötők azonban stratégiai jelentőséggel bírnak, és katonai célokra is bármikor felhasználhatók.

Kína afrikai terjeszkedéséről, és annak jellegéről a magyarul olvasók is értesülhettek egy afrikai szerző, Sanou Mbaye kiváló írásából. Az Afrikai Fejlesztési Bank vezetőségének volt tagja számára a kontinensen zajló folyamatok és a kínai gondolkodás összefüggése is nyilvánvaló: „Napjainkban annak lehetünk tanúi, miként alkalmazzák Szun-ce eszméit Afrikában, ahol Kína fő céljai: az energiaforrások és az ásványkincsek biztosítása a gyors gazdasági növekedéshez, betörés új piacokra, Tajvan befolyásának csökkentése a kontinensen, kibontakozó világhatalmi tekintélyének megszilárdítása s az Afrika számára meghatározott exportkvóták megszerzése.(…) A feldolgozatlan áruk afrikai exportjának több mint 80 százalékát Kína vásárolja fel. Most pedig kínai munkaerőt visznek egy olyan kontinensre, amely bővelkedik jó erőben lévő munkásokban. Egy évtized alatt több kínai települt át Afrikába, mint ahány európai él összesen a kontinensen a több évszázados európai gyarmati és neokoloniális uralom után. (…) Kína megszerezte az ellenőrzést az afrikai helyi ipar jelentős része felett, s ezáltal megkaparintotta az exportkvótájukat.” (Népszabadság 2011.02.19.)

Tény, hogy Kínának nincs kolonialista öröksége, sem ezzel kapcsolatos bűntudat nem terheli. Bűntudata egyébként sincs, hiszen a bűntudat zsidó-keresztény fejlemény.

Kerülőút Kínán keresztül

Mindezzel nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy valamiféle „Kína-szakértő” volnék; amit a kínai gondolkodásról tudok, azt főként annak köszönhetem, hogy ismerem François Jullien néhány munkáját. Róla ugyanis méltán állítható, hogy a kínai gondolkodásban kivételesen jártas, nagyszámú könyve közül nagyobb nyelveken ma a legtöbb hozzáférhető. Tudásának ez a kivételessége paradox módon abból adódott, hogy őt Kína nem érdekelte, azazhogy nem Kína érdekelte: filozófusként a hallgatólagos alapfeltevések foglalkoztatták, a görög eredetű gondolkodásunk „talapzata”. Fiatal filozófusként arra a belátásra jutott, hogy ez az európaiak számára rejtett alap csak kívülről, egy egészen másfajta gondolkodás felől válik láthatóvá: Így jutott el a kínai gondolkodáshoz, mivel a nyelvi rokonság, ill. a görög filozófiai hatás folytán úgy az indiai, mind pedig az arab egyaránt alkalmatlan erre. Párizsi tanulmányai után ezért ment Kínába, ahol összesen tizenkét évet töltött a kínai filozófia tanulmányozásával.

Jullien előadásaiban és interjúiban többször is elmondja, hogy ez számára egy kerülőút volt Kínán keresztül, amelynek révén saját gondolkodása megértéséhez jutott közelebb. És természetesen az ettől eltérő, a kínai gondolkodásformák sajátságait is jobban megismerte. A kétféle gondolkodás különbségei, és az ebből adódó megértési nehézségek persze nem csak filozófia traktátusokban, hanem egészen elemi szinten is megjelennek. Kezdve olyan egyszerű, nyelvkönyvi kérdésnél mint: Mi az a dolog? Amit kínaiul szó szerint így tesznek fel: Mi az a kelet-nyugat?

Az eltérés nagyságrendjét mi sem mutatja jobban annál, mint az, hogy a kínai gondolkodásban nem játszanak szerepet olyan alapfogalmak, mint az én, a lét, isten, a szabadság. Nem a személy, a szubjektum a gondolkodás kiindulópontja a maga szándékaival, koncepcióival, kezdeményezéseivel; Kínában a szituáció formájában gondolkodnak(Jullien).

Mindez korántsem pusztán filozófiai vagy teológiai probléma, hiszen szabadságfogalom hiányában elég nehéz érvelni olyan, ebben a kultúrában egyetemesnek tekintett emberi jogok mellett, mint amilyen a szabadság. Járulékos nehézség e téren, hogy a jogfelfogás alapvető különbözése. Ami az emberi jogok eszményi világánál sokkal kézzelfoghatóbb területeken is okoz bonyodalmakat.

A sino-filozófia művelése mellett Jullien ennek köszönhetően működik gazdasági tanácsadóként is. Ugyanis kínai hídépítési projektje során egy francia vállalat azt tapasztalta, hogy kínai partnerei nem teljesítik a szerződésben vállalt feladataikat; a több éves építési folyamat során egyre nagyobb eltérések mutatkoztak, úgy az építési határidők, mind az egyéb megállapodások tekintetében. Az okok nem a teljesítőképesség  hiányára, laza munkafegyelemre, és más hasonló tényezőkre, hanem a szerződés eltérő értelmezésére vezethetők vissza. Ezért keresték meg Julliant, mint a kínai gondolkodásban jártas szakembert, és kérték föl közvetítőnek. (Tanácsadói tapasztalataiból később írt egy kis könyvet Kínai gondolkodás menedzserek számára,melyet hiába próbáltam több magyar kiadónak is figyelmébe ajánlani.)

A tárgyalások során kiderült, hogy az értelmezési különbségek nem pusztán az szerződésjog eltérő felfogásából adódtak, bár az sem éppen elhanyagolható eltérésen alapszik: „A kínai császári birodalom nem jogi vagy törvényi rendszeren alapszik. Létezett kódja a jutalmazásnak és a büntetésnek, de nem létezett a jog eszméje.” – mondja Jullian. Az okok messzebb keresendők: az európai és kínai gondolkodás eltérő alapjainál. A döntő különbségek ugyanis a két kultúra eltérő gondolati alapjaiból adódnak. Gondolkodásunk görög kezdeteitől fogva modelleket képez, koncepciói vannak, amelyeket törekszik megfeleltetni a valóságnak, ill. a valóságot az elgondolásnak. A kínai elgondolásban a világ nem állandó, nincs természet-fogalom, a valóságnak folyamat-jellege van. Minden folyamatos átmenetként kerül elgondolásra, ezért kitüntetett figyelem illeti a dolgok együttállását, a tárgyak, jelenségek, emberek diszpozícióját.

A gondolkodás: folyamatban való gondolkodás. A realitáshoz fűződő legfőbb viszony az alakulások, a folyamatok szabályozása: „a szabályozás képessége nagy szerepet játszik, és ez lehetővé tette a gazdasági modernizálódás felé tartó átmenetet. – állapítja meg Jullian. –

Erről pedig Európának fogalma sincs. (…) A kínai gondolkodás a hatékonyság kapcsán azt mutatja számunkra, milyen lehetne egyfajta stratégiai hatékonyság, a körülmények szakértelme. Vagyis nem modellálni, hanem egy-egy szituációt értékelni, hogy felfedezzünk benne valamilyen tendenciát, egy lehetséges hordozót, a szituációban rejlő potenciált.”

Ezek a nem éppen elhanyagolható különbségek mégsem jelentik azt, hogy a kínaiak  emberek egy másik glóbuszról (Leibniz) lennének. Mint ahogy azt sem, hogy a kínai gondolkodás híján volna a koherenciának, s ne jellemezné magasrendű intellektualitás és kreativitás. (A nagy művészeti kiállítások élmezőnyében a legjobb tíz közül többnyire három kínai.) Sőt, mi több, a valóság változandóságára alapuló gondolkodás fölöttébb előnyös manapság, amikor nyilvánvaló, hogy a mai modellek (elgondolások, tudások, intézmények, termékek…) holnapra meghaladottá válnak, s csak a változás állandó.

A kritika európai dolog

Ami leginkább okot ad a nyugtalanságra, az az, hogy a kínai gondolkodásból hiányzik a közhatalom és közvélekedés nyilvános kritikájának mind görög (szókratészi), mind héber (prófetikus) hagyománya. Híján van a nyilvános diskurzus, a kritikus közgondolkodás intézményeinek; ismeretlen az agórán nyilvános kritikát kifejtő gondolkodó, a független értelmiségi alakja. Míg a görögség történetét az érdekek és vélemények ütközése, nem utolsó sorban a nyilvános diskurzusok, a logosz logosz elleni küzdelme, az érvek ereje határozta meg.

Kínában viszont Jullien szerint „a ’meggyőzés’ fogalmának nincs semmilyen jelentősége. A szónok alakja sem létezik, nincs agóra, nincsenek gyűlések, színház, a nyilvánosan mondott szónak semmilyen diszpozitívuma. (…) Kínában nem alakult ki igazán semmi ilyesmi. Előfordultak a disszidencia elszórt megnyilvánulásai, de ezeket véresen leverték, (…) a kínai tudósok a mai napig a hatalom emberei, a király tanácsnokai, ha úgy tetszik.” Ezért aztán Kínában nem is alakult ki az értelmiség alakja: „a kritika valami nagyon európai dolog. A politikai disszidencia és az értelmiség elkötelezett álláspontja csak egy egészen sajátos gondolkodási modellben lehetséges, amelyhez eszmei tervek, értékek és Isten tartoznak; hiszen voltaképpen egy olyan terv van a dolog mélyén, amelyhez az értelmiség beleegyezését adhatja, vagy amelyet elárulhat.”

A kínai gondolkodó nem vonja kétségbe a hatalmi vagy köztéri ember vélekedéseit, és nem hangoztatja próféciáit, hanem kitér a hatalom útjából, a „hegyekbe húzódik”: ez „a tudós kitérő viszonya a hatalomhoz. Kitérés morális, rituális okokból – a konfrontáció megvetése miatt –, de a cenzúrára való tekintettel is, ami a poétikus funkciónak ama kétértelműségére vezet, ami már a Dalok Könyvében is megfigyelhető…”

Mindez nem jelenti azt, hogy Kínában az adott hatalmi helyzet „mennyei harmóniája” ne váltana ki kritikát vagy ellenállást. Ezek kezelése azonban figyelemreméltó sajátságokat mutat, régebbi korokban csakúgy, mint mostanság. „A Pejping-Bao a világ legrégibb napilapja. Tizenöt évszázada jelenik meg. Első számát a IV. században nyomtatták Pejpingben, a mai Peking ősében. A lap szerkesztői gyakran lettek kegyvesztettek a kínai hatalmasoknál, mert megkérdőjelezték az állam és a vallás tévedhetetlenségét. A lap mégis mindennap kikerült az utcára, még ha a szerkesztők az életükkel is fizettek érte. E tizenöt évszázad során a Pejping-Bao mintegy 1500 szerkesztőjét akasztották fel.” (Ezt hírt az Újvidéki Magyar Szó közölte 1957-ben, és Kotányi Attila mottóul állította a Gangland és filozófia című írásában /Internationale stiuationniste, 1960./).

A mai kritikus gondolkodókkal kapcsolatos tradicionális kínai politika tanulságos epizódja volt ez év elején Ai Weiweivel, a nemzetközi mezőnyben is jelentékeny képzőművésszel szembeni hatósági fellépés. A korábban hazájában is méltányolt művészt sokáig azért tartották ismeretlen helyen fogva, mert rendszerkritikus író-barátjával, Liu Xiaobo Nobel-díjas költővel vállalt szolidaritást, és tőle érkezett híreket közvetített. Az ellene felhozott adócsalás vádja mellett különösen a műtermét érintő rendőrségi akció szimptomatikus: a szellemi központként is működő, méretes műteremházat két kirendelt munkagép rövid idő alatt földig rombolta… Ám a „szabályozásban” gondolkodó kínai potentátok idővel érzékelték a szituáció változását –  a külföldi tiltakozó akciók részükre kedvezőtlen hatását – és szabadon engedték.

A helyi mennyei harmónia

Minderről a „mennyei harmónia” magyar hívei mostanában mint az „erősödő keleti szél” kellemes hatásáról hallhattak. Mivel vezérük látott már legalább egy kínai-koreai labdarugó mérkőzést, világos számára a kínai stratégia és a kezelésével kapcsolatos teendők. Ám láthatólag nemcsak annak ilyen egyértelmű a kínai kapcsolatok kérdése, aki a „térdével gondolkodik” (Joseph Beuys), a kormányzati szakértők is hozzávetőlegesen hasonló mértékben vannak képben Kína felől. Azért is van jó okom ezt feltételezni, mert pár éve jelen voltam egy budapesti iszlám-konferencián, ahol az akkori kormány és ellenzék szakértői, egyetemi tanárok adtak elő; az előbbi frontembere (Corvinus Egyetem) turisztika távlatú vélekedéseinek adott hangot, az utóbbi (Pázmány PKE) igen mélyrehatóan értekezett az arab politikai metafizikai kulcsfogalmairól. Mindebből – néhány hozzászóló kétségeitől eltekintve – a jelenlévők (többségében szakemberek  és „szakpolitikusok”) azt a következtetést vonhatták le, hogy kormányzati és ellenzéki szakértők egybehangzó véleménye szerint az iszlám nem jelent különösebb kihívást Európa számára, a népesedési trendek, és stratégiai törekvések (az Iszlám konferencia 2000-ben meghirdette Európa iszlamizálását) nem adnak okot aggodalomra, és a sajátos vallási kultúrából adódó integrációs problémák pedig majd szépen megoldódnak maguktól.

Aligha alaptalan a feltevésem, hogy a kínai kérdésben hasonló kvalitások hasonlóan távlatosan gondolkodnak. Jóllehet az a hallatlan dinamika, amivel Kínának a „munka, család, haza” jegyében álló, nacionalizmussal átjárt hiperkapitalizmusa jelen van a világban, némi nyugtalansággal kellene hogy eltöltsön minden európait. Kína ugyanis – jegyzi meg Jullien – „ma eljutott arra a pontra, amikor vége a korrepetálásnak, és kezdődik az előzés”. (Ennek ellenére nem híve az európai hanyatlás gondolatának, és úgy véli, Európa képes mozgósítani a kérdezés erejét, saját modernitását.)

Mindez különösen tanulságos nagynak hirdetett politikai ügyletek, ravasznak gondolt számítások és üzletelések közepette, amelyek alig titkolt célja a „nemzet” állítólagos érdekei örvén Európa kiárulása.

COPYRIGHT Tillmann J. A.

MEGJELENT ÉLET ÉS IRODALOM 2011.09.16.

Források:

– François Jullien: Der Umweg über China. Ein Ortswechsel des Denkens. Berlin, 2002.

– Kínai szerszámosláda. Távol-keleti gondolkodási pozíció a Nyugat archeológiájához. – François Jullien és Roman Herzog beszélgetése.2000 2005/4.

– Francois Jullien: Vortrag vor Managern über Wirksamkeit und Effizienz in China und im Westen. Berlin, 2006.

– Kontroverse über China. Sino-Philosophie. Merve Verlag, Berlin, 2008.

Tillmann J. A.: Európa nem kötelező! Avagy: az iszlám és a tények

    Gerhes Gábor munkája                                                                                                                                      Érvek és tények itt nincsenek…   

                                                                                                                                       Varró Szilvia:  Geert Wilders filmjéről,

M Nar XX/14

A tények, mint tudjuk, makacs dolgok. Tényekről azt állítani, hogy nincsenek, több mint badarság. Ha valaki például azt állítja, hogy Fitna című filmben nincsenek tények, az nem egyszerűen a magasabb mentális megismerőképesség hiányának adja bizonyságát. A film ugyanis nagyrészt dokumentum-felvételeket tartalmaz, közismert és kevésbé ismert eseményekről. (Propagandisztikusan, nem vitás, de hogy “a totalisztikus rendszerekre jellemző módon tenné, az megintcsak a józan ítélőképpesség teljes hiányára utal.) Meggyőződni ezek tény-szerűségéről persze az állításaim ellenőrzésével lehetne, azaz meg kellene nézni kockáról-kockára a filmet. Csakhogy nem lehet! Ugyanis már a második helyről kényszerültek levenni az üzemeltetők (vélhetően nem akármilyen fenyegetések hatására), miközben a szerverek világszerte szép számban teszik hozzáférhetővé különféle ember-féleségeknek népek és személyek elleni – halálig menő! – erőszakra buzdító felhívásait. (E sorok szerzőjét is javasolják sokadmagával együtt a Dunába helyezni.) Jóllehet ebben a filmben senki nem buzdít a muzulmánok elleni erőszakra. Annál inkább követelnek halált a dokumentum-felvételeken látható “igazhitűek” a magunkfajta gyaurokra – noch dazu Európa kellős közepén!

A film eltűn(tetés)ének ténye persze nem része a filmbéli tényeknek. A tények azonban nem elszigetelt tények; a tények hálózatot alkotnak, és ez a hálózat képez alapot tényszerűségük megítéléséhez, miként érvényes értelmezéséhez is.

Úgy tűnik, a szólásszabadság terén a

kettős mérce

alkalmazása az iszlám javára már bevett gyakorlattá kezd válni. Nemrég Robert Redeker filozófusnak, a Sartre alapította, nem kifejezetten szélsőjobbik szellemű Les Temps modernes egyik szerkesztőjének kellett „illegalitásba” menekülnie, miután egy lapban észrevételezett néhány, a muzulmánok európai jelenlétével összefüggő problémát. De nemcsak a sajtószabadság, hanem a művészi szabadság értelmezése is egyre inkább hasonló. Az utóbbi években – még jócskán az ún. karikatúraháború előtt – kurátorok és hivatalnokok számos esetben cenzúrázták az alkotók szabadságát az “igazhitűek” esetleges érzékenységére hivatkozva. Így például a nemzetközi mezőnyben is díjakkal méltányolt Gregor Schneider német művész Málevics Fekete négyzetétől isnpirált nagyméretű kubusának kiállítását először a 2005-ben a Velencei biennálé, majd 2006-ban a berlini Hamburger Bahnhofon akadályozták meg arra hivatkozva, hogy a Málevicsben kevéssé művelt muszlimokat esetleg a mekkai meteoritra fogja emlékeztetni.

Ez a kifinomult érzékenység azért is érdekes, mert más vallásokkal szemben egyáltalán nem látszik létezni. Keresztény vagy a zsidó jelképeket akár szarban és húgyban is ki lehet állítani, amint azt – anno a budapesti MEO-ban is látható –  Piss Christ címet viselő és vizeletben ázó tárgyat mutató műremek példája is mutatta. Az ilyen kvalitásos munkák – néhány akaratlanul is hirdetéshátszéllé váló fundamentalistától és klerikustól eltekintve – kevés vihart kavarnak; lévén hogy művészi önértékükön kerülnek mérlegre, ahol is nem sokat nyomnak a latban. (Az Örökkévaló– Áldassék neve! –, akárcsak egyszülött Fia – Dícsértessék! – pedig, képletesen szólván, de képben maradva, mondhatni szarik rá, hogy némely tévelygő mire használja képességeit.)

Így aztán elkerülhetetlenül felvetődik a kérdés:

Miért is van ez így?

Mint minden vallással, így az iszlámmal kapcsolatos problematika értelmezése is a felvilágosodással kezdődik. Pontosabban a felvilágosodás szellemiségével és vallásellenes propagandájával. Vallásellenessége nem általános, hanem keresztényellenes. Amit főként az egyház(ak) korabeli hatalmi helyzete és korrupciója vált ki. És némileg érthető is, kivált mai, hason tünetei és fejleményei láttán. Neal Stephenson remek scifijének (Snow Crash, Bp., 2006.) alábbi részleténél pontosabban ezt aligha lehet összefoglalni (legföljebb a százalékot vitatnám, de magam sem mennék 10 fölé!): “Ami a legtöbb keresztény egyházban történik, annak 99 százalékban semmi köze a valódi valláshoz. Az intelligens embereknek ez előbb-utóbb feltűnik, és arra a következtetésre jutnak, hogy mind a 100 százalék szarság, ezért kapcsolódik össze az emberek fejében az ateizmus az intelligenciával.”

A Felvilágosodás azonban – önképével ellentétben – korántsem nélkülözi a vallásosságot. Élénken gyakorolja Ész istennőbe vetett hitét (minek keretében a Francia forradalom alatt szobrot állítottak és oltárt emeltek neki!); hisz a Természetben, az Emberben, a Fejlődésben és még sok másban. Nem is nélkülözheti a hitet, mert egy antropológiai adottságról van szó: “A vallást semmi sem tudja lerombolni, mert ami megkérdőjelezi, az rögtön helyére is lép, és azonnal maga is tárgya lesz a vallásos hiedelemnek. – írja Jacques Ellul szociológus és jogtudós a magyarul most megjelent, Iszlám és zsidó kereszténység című könyvében – Az erő, amely a hiedelmet lerombolja, maga is hiedelem tárgya lesz. Mindezt a “vallás” ellen indított nagy laikus támadás esetében is tapasztalhattuk.”

Kérdésünk szempontjából különösen a “nemes vadember” szakralizált alakja érdekes, aminek egyik mai, egyenesági leszármazottja a másság mítosza. Melyben persze további szinkretikus elemek is közrejátszanak; nem utolsó sorban a szinguláris zsidó-keresztény a bűntudat – máshol ui. ilyen nincsen. Az e területen elég tapasztalt, és szakértőnek számító Ayaan Hirsi Ali szerint: “A kolonializmus és a rabszolgaság a bűntudat érzését kelti, ami arra csábít, hogy más kultúrákat egyszerűen mindig egészen csodálatosnak tartsanak. Ez a magatartás szellemileg rest, mit több, rasszista.” (Frankfurter Allgeiemine Zeitung, 04. 10. 2006)

Minden vallás militáns?

A Felvilágosodás, illetve a kulturális relativizmus szerint a kereszténység (akárcsak idősebb fivére a judaizmus) borzalmas vallás, hacsak nem a legborzalmasabb. (Persze csak akkor, ha eltekintünk az összes többitől – talán csak az egy buddhizmus kivétel. /Bár a patyolat ott sem egészen hófehér; európai körökben nem nagyon ismert tény, hogy a japán kamikázé-pilóták bizony zen-buddhista szerzetesek is számosan voltak, önként és hazafiasan dalolva vitték lángsírba amerikaiak és mások sokaságát. Amivel – szélsőbalos japán mozgalmárok közvetítésével – Vágvölgyi B. kolléga vonatkozó munkáiból ismerhető – egyúttal követendő példát mutattak arab testvéreiknek!/)

Ennek egyik, mára korántsem mellékessé vált következménye egy sajátos egzotizmus, a más vallások irányába mutatkozó felvilágosodott áhitat. Úgy tűnik azonban, az iszlám még e kitűntetett egyenlők közt is az első. Mert mintha eleven kontrasztját képezné a kereszténység, vele valahány európai fejleménye egész kultúrájának: szelleme fenséges, toleranciája tüneményes, tudománya híjján pedig még a Holdat is ugatnánk.

Ilyen szellemi környezetben érthető, hogy miért nem vetődnek föl, és kerülnek megvitatásra (nemhogy gyar honunkban, de széles nagy Európában sem!) a legkézenfekvőbb kérdések:

Ha az iszlám tényleg annyira toleráns, akkor mivel magyarázható az, hogy neki köszönhető az első európai pogrom (az Ibér kalifátusban); szintúgy a legnagyobb mérvű és legtovább tartó rabszolgaság rendszere? A toleranci tünete lenne a sokmilliós keleti kereszténység eltűnése is? (v.ö.Bat Ye’or: The Decline of Eastern Christianity under Islam From Jihad to Dhimmitude, 1996.)

Vajon valahány nagy kultúra közül miért csak az iszlám háborog, követel, árasztja szét terroristáit a világba? A nagy kínai, a nagy ind kultúra vajh’ miért nem? Hisz’ e kultúrák népei szintén a fertelmes európaiak kialakította globális világban kényszerülnek élni, nemde?

Nincs ennek a vallásnak egynehány, minden mástól eltérő sajátsága, főként pedig különösen militáns vonása?

Utóbbi kérdést azzal a felvilágosult vélekedéssel szokás elodázni, mi szerint minden vallás militáns. Amiben legfőképpen az ismeretek, a történelmi és kulturális tények felőli tudatlanság nyilvánul meg. Ugyanis korántsem mindegy, hogy egy vallás követői annak kezdetétől fogva kivont karddal rontanak-é a környező világra, vagy csak védekeznek a kardokkal szemben? (Esetleg egyáltalán nem tanúsítanak ellenállást, miként a buddhizmus Indiában – minek folytán az iszlám hódítók sikeresen ki is gyomlálták a szubkontinensen.) Esetünkre konkretizálva a kérdést “Amíg a kereszténységnek születése után ezer év kellett ahhoz, hogy felfedezze a tüzet és a kardot, az iszlámnak a bölcsőjében volt az erőszakos bizonyság. – írja Egon Flaig középkortörténész Frankfurter Allgemeine Zeitungban– Mohamed egy harcos próféta volt, és az iszlám hódítás Kínától Spanyolországig egyaránt a napóleoni alapelvet követte.” (15.09. 2006.)

Ezt egyébként orientalisták, így Bernard Lewis magyarul hozzáférhető tanulmányai is alátámasztják: “a hagyományos mohamedán felfogás a világot alapvetően két részre osztja, az ’Iszlám Házára’ és a ’Háború Házára’.” Utóbbi mindama térségek neve, melyeken még nem áll az ’Iszlám Háza’, azaz a világ többi része. A béke akkor következik be, a dzsihád akkor ér véget, amikor az egész világ fölött az ’Iszlám Háza’ honol. (Minek folytán arab országok máiglan nem kötnek békét “hitetlenekkel”; csak fegyverszünetet.)

Előre Eurábiába?

Az iszlámról sokan gondolják (magam is így véltem sokáig), hogy saját középkorát éli, és ha túljut ezen, akkor előbb-utóbb konszolidálódik. Ezzel az elgondolással csak az a gond, hogy európai fejleményekből (a zsidó-keresztény eszkatológiából és fejlődéstapasztalatból) származó analógia, aminek nem sok köze van ahhoz, amivel párhuzamot von. Az iszlámnak ui. nincs történetisége. Történelme persze van, de belső impulzusból eredő változandóság híján van; a kultúrát megalapozó doktrinája (teológiája és jogfelfogása) máig változatlan. (Ez abban is megmutatkozik, hogy a Korán nem keletkezett, hanem már minden idők előtt mindig is megvolt, arabul persze, Allahnál.)

Ez a külvilághoz fűzödő viszonyában sincs másként, így aztán iszlám “folyamatos háborús fenyegetést jelent a Nyugat számára” – állapítja meg Ellul. Ugyancsak ő írja – Bat Ye’or The Dhimmi. Jews and Christians under Islam című könyvének előszavában – , hogy mivel az iszlám világ nem fejlődött abból a szempontból sem, hogy miképpen értékeli a nem muszlimokat, “ez figyelmeztetés számunkra, hogy milyen bánásmódban részesülnének azok, akik uralmuk alá kerülnének”.

Hogy nem pusztán régi iratok holt betűiről van szó, hanem az alapító szövegek és tradíciók szívós továbbéléséről, arról az Egyiptomban élő, görög katolikus rítusú, francia anyanyelvű Henri Boulad számol be. “Ne vegyük könnyen a veszélyt, amit az iszlám beszivárgása jelent Európára, finom, de rendszeres és határozott folyamattal van dolgunk, amelynek kijelentett célja Európa iszlamizálása. (…) A folyamat legyűri Európát. A demokrácia nevében az iszlám folyamatosan kizárólagos teret nyer a társadalomban és a nyilvánosságban.” (Távlatok 2006/4)

Ezzel kapcsolatosan Hirsi Ali egyenesen “lopakodva behatoló sáriáról”, az iszlám törvénykezésnek az ilyetén elfogadtatásáról beszél, amihez “az arabok eszközül használják az Európai Közösséget”. (Más kérdés, hogy munkálkodnak önkéntesek is ezen, így a Canterbury-i érsek, aki nemrég a sária részleges bevezetésének ötletével áll elő, s akit vélhetően – számos ilyen szintű kollégájához hasonlóan – a kontraszelekció “kegyelme” juttatott ilyen hivatalra.)

Persze erre a törekvésre azért nemcsak ilyes rózsaszín ködbe borult szürkeállománnyal lehet reagálni. A leginkább érintett európai országban, valamelyes józanulás mutatkozik: „A franciák a közelmúltban értették meg hirtelen – olvasható Ellul könyvének előszavában –, hogy mindez milyen súlyos problémát okoz, ugyanis végeredményben egy másik ország, egy másik civilizáció születését jelenti hazájuk területén.”

Ennek megértése manapság Európa-szerte éppoly elengedhetetlen, mint világosan látni egy – egyelőre! – kisebbségségben lévő kultúra unikális jellegét, és kialakítani az ennek megfelelő viszonyt. Ami még korántsem jellemző: „Európa – és elsősorban Nyugat-Európa –  iszlámhoz fűződő viszonyát vagy az angyali naivitás, vagy a rasszizmusig menő kirekesztés és elutasítás jellemzi” – mondja Boulad. A végletesség helyett a józan és higgadt viszonyulás kívánatos. Aminek persze számos összetevője van; nem utolsó sorban annak nyilvánvalóvá tétele, hogy Európa nem kötelező!

 

COPYRIGHT: Tillmann J. A.

MEGJELENT: Magyar Narancs 2008-04-17. http://www.mancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=16244

Gerhes Gábor: Letakart harcosok