„Aki igazán ért a hadviseléshez, úgy foglalja el az idegen városfalat, hogy nem ostromolja meg – írja Szun-ce, így – fegyverek alkalmazása nélkül is biztosítani tudja magának az előnyöket. Ez a csellel való támadás törvénye.” Korántsem közismert (pedig 3 magyar fordítása is van), hogy A háború művészetéről 2500 éve íródott traktátus milyen mértékben áthatja a kínai gondolkodást, noha ennek manapság elég egyértelmű jelei vannak. A nagy sebességgel épülő Selyemút éppúgy az ezen alapuló stratégia része, mint Latin-Amerika gazdasági befolyásolása vagy a balkáni országok eladósítása, az afrikai politikusok (és országaik) nagy részének megvétele, továbbá hidfőállások kiépítése Óceániában, akárcsak a katonai jelentőségű kikötők megvásárlása az Indiai óceán, vagy éppen Földközi-tenger partvidékén, ahogy ez pár éve Athén kikötője, Pireusz esetében is történt.
Más térségekben ezt már korábban érzékelték: „Napjainkban annak lehetünk tanúi, miként alkalmazzák Szun-ce eszméit Afrikában. – állapította meg már tíz évvel ezelőtt Sanou Mbaye kameruni közgazdász – Egy évtized alatt több kínai települt át Afrikába, mint ahány európai él összesen a kontinensen a több évszázados európai gyarmati és neokoloniális uralom után. Kína megszerezte az ellenőrzést az afrikai helyi ipar jelentős része felett, s ezáltal megkaparintotta az exportkvótájukat.”[1]
A hadművészeti traktátus ugyan az üzleti világban is valamelyest ismert, amerikai menedzserképzők már évtizedek óta szakirodalmaként használják, a globális kínai kolonizáció általános stratégiai alapjaként ritkán veszik tekintetbe. Ennek egyik oka az, hogy a „háború mindig a megtévesztés útját járja”, amit Szun-ce maga állapít meg. Kezdve ott, hogy a történések sora az érintettek részéről nem is háborúként ismerszik fel. Ezért is tanácsolja, hogy„ha képesek vagyunk valamire, tegyünk úgy, mintha nem lennénk rá képesek; ha közel vagyunk, keltsük azt a látszatot, hogy távol vagyunk. Így a hódítás a különféle hibrid módozatok folytán az érintettek számára hosszú ideig ki sem derül. Jóllehet földszerte különböző területeken már évtizedek óta zajlik: a kereskedelemben, a pénzügyekben, a beszállítási láncok, a technológia terén… Aminek nem utolsó sorban a majd minden országban növekvő számú kínaiak is részei, és akiket anyaországuk fokozódó kontroll alatt tart.
Egzotizmus helyett
Egy másfajta világ eltérő jellegzetességeinek megértését az egzotikus érdeklődés bódulata, vagy az üzletelés mámora nem segíti elő. Az orientalizmus különböző hullámai nyomán különös figyelem övezi a klasszikus kínai bölcseletet; Konfuciusz mondásainak, és a Tao Te Kingnek magyarul is számos (félre)fordítása jelent meg. Ám az egzotikum áhitatos híveinek, köztük nem kevés sinológusnak fuvalma sincs arról, amit Yang Lian, üldözött emigráns költő és esszéista evidenciaként közöl: „2000 éve a konfucianizmus az állami ideológia. A taoizmus és a buddhizmus a konfucianizmus alátámasztó segédrendszerek.”[2]
Meglehet az is közrejátszik mindebben, hogy ismerünk ugyan Európában nagy stratégákat az ókorból, de csak a 17. századtól kezdődően jelentek meg az első hadművészeti értekezések, Machiavelli, majd Montecuccoli munkái. Ez a két kultúra eredendő különbözéséből adódik. A kínai gondolkodás alapvető jellemzője „a stratégiai hatékonyság, a körülmények szakértelme – mondja François Jullien, a kínai gondolkodást mélyrehatóan ismerő filozófus. – A hatékonyság azt jelenti, hogy az ember az adott szituációban kideríti a kedvező, hordképes tényezőt, felszínre hozza azt és hatni engedi.” [3]
Ez az alapja Kína sikeres globális hódításának, gazdasági, technológia, politikai téren egyaránt. Úgy tűnik, hogy a posztkoloniális paláver közepette a nyugati a fej- és médiamunkások sokasága – a kétségkívül bevallandó múlt szem előtt tartása helyett – annyira belefeledkezett a bűntudatba és önostorozó diskurzusába, hogy már a jelen szembetűnő folyamatait sem érzékeli.
Persze többnyire saját szemléletünk meghatározottságában élünk, és ezt hajlamosak vagyunk másokra, más kultúrákra vetíteni. Világpolitikai téren az ilyen tévedékenység különösen veszélyes. E téren az európai realitásvesztés mértékét nemrég az EU vezetője von der Leyen asszony mutatta, akinek törökországi látogatásakor nem kínáltak külön ülőhelyet, s ő ezt utóbb mint nővel szembeni arroganciának ítélte. Az eset nyomán sem sikerült tudatosítania, hogy egy olyan kultúrával találkozott, amely nem éppen az egyenrangúságon alapul, s fejlődése e téren nem remélhető, egyébként sem sajátsága; ellenkezőleg: vezetői az iszlám identitás, benne a vallási, nemi etc. megkülönböztetés erősítésén fáradoznak.
A kínaiak szinte már mindenütt a spájzban vannak. A koloniál nem poszt, hanem most van: új koloniális korszakban vagyunk, csakhogy ezúttal bennünket kolonizálnak. Ennek hétköznapi, üzemi szintű működésmódjáról az American Factory című közelmúltban készült dokumentumfilm különösen érzékletes ad képet. Kiváltképpen az embertelen munkakörülményekről, amelyeket a maoista korszakból maradt lelkesítő rítusok és lózungok színeznek.
Kína tíz szóban
A mai Kína a konfuciánus és a kommunista múlt sajátos mutációja. Ez egyértelműen kiderül Jü Hua: Kína tíz szóban címen magyarul is megjelent önéletrajzából. Az író eredetileg Tajvanon megjelent könyvében hangsúlyozza, hogy a maoista „kulturális forradalom” utóhatása az élet minden területén érvényesül. Ez pedig nagyságrendekkel felülmúlta mindazt, amit a szovjet-típusú totalitárius rémállamok borzalmairól tudható; munkájának a kommunizmusról szóló művek kánonában Salamov, Szolzsenicin mellett, méginkább előtt van a helye.
A maoizmus fél évszázadon át zajló áradata ellenére a mai kínai kolonizáció nem követ „magasabb” eszmei célokat, nem függ az ideológiától (Jullien), csak a hatalmi övezetét terjeszti, hódítani akar. „A nyugati világban nagyon meghatározó a humanizmus iránti elkötelezettség ideológiája – mondja Yuval Harari – Kínától ugyanakkor távol áll a humanizmus vagy bármely más ideológia vagy vallás iránti elkötelezettség.”[4]
A humanizmus, akárcsak eredete, az Isten képmását hordozó ember ugyan Európa történetében is sokszor semmibe lett véve, de a háborúk, a kegyetlenség fellángolásai idején is létezett mint mérték, mint kontraszt. Kínában ez mindig is hiányzott, ember viszont mindig bőségben volt. Az élet kínai kezeléséről, értékének semmibevételéről a Mao előtti időkből is számos beszámoló ismeretes. Ezek közül kiemelkednek Kompolthy Jób megfigyelései, aki az előző századfordulón a kínai posta alkalmazottjaként a Jangce melletti tartományokban működött, így szemtanúja volt számos teherhordó és hajóvontató életének és halálának: „Sokan elpusztulnak közülük. – írja Tíz év Kínában című könyvében – És mégis, mindig akad ember bőven, aki szívesen vállalkozik e munkára. Kínában olcsóbb az emberélet, s ha eltűnik egy-egy ilyen szegény ördög, rögtön akad másik helyette.”[5]
Az egyén élete nemcsak a hétköznapokban nem számított, a kínai gondolkodásban sem volt szerepe a személynek: az én fogalma nem létezik, ahogy a szabadság szava is hiányzik e nagy kultúra szókészletéből. Így hiányzanak az ezen alapuló intézmények és hagyományok is: nincs agóra, nincs színház, nincs képletes köztér, ahol megvitathatók lennének a köz ügyei, ahogy szónak, az érvelésnek, a meggyőzésnek sincs semmiféle helye. Ezért is állítja Jullien, hogy „nem létezett és mindmáig nem létezik semmilyen ellenhatalom szervezett intézménye, nem alakult ki igazán semmi ilyesmi; a kínai tudósok a mai napig a hatalom emberei…”
Mindennek hatása az, hogy „az emberek élete a családra korlátozódik. Nincs nyilvános élet.” – mondja egy interjúban a száműzetésben élő Ai Weiwei képzőművész – A szabadság a fogyasztási és szórakozási lehetőségre korlátozódik.”[6] A műveltebbek jól megvannak a konfucionizmussal, ami valójában nem filozófia, hanem egy viselkedési kódex. Jullien szerint az „egész konfuciánus gondolkodást jellemezhetjük ’jószándékú opportunizmusként’”[7]
Ilyen hagyományok folytán emberi jogokat számon kérni bármely kínai kormányzaton illuzórikus. Annál is inkább, mivel nemcsak az ember más értelmű és jelentőségű, hanem azért is, mert a kínai történelem nem ismeri a jog eszményét és intézményeit. „A kínai császári birodalom nem jogi vagy törvényi rendszeren alapszik. Létezett kódja a jutalmazásnak és a büntetésnek, de nem létezett a jog eszméje” – mondja Jullien – Ezen az alapon fejlődött ki az imperiális hatalom Kínában, amely nem legalista volt, hanem autoritárius és totalitárius.”
Árulásnak mondatik
Kínában a jog eszméjének hiányán alapuló „jogértelmezés” az üzleti és államközi szerződések esetében is érvényesül. Ennek látványos példája nemrég Hong Kong bekebelezése volt – ahhoz képest, hogy Kína 1997-ben Nagy-Britanniával kötött megállapodása 50 évre szólt (volna). Itteni nagykövetének Hong Kongról szóló, minéműségéhez méltó helyen, a Magyar Hírlapban megjelent ékes szavai mutatták; ez Orwell regényvilágának színtiszta newspeakje.[8] Ám a digitális konfunista diktatúra valósága már most felülmúlja az író vízióját, a totális társadalmi ellenőrzés hangyaállamának fejlesztésén pedig már jó ideje dolgoznak, bel- és külföldön egyaránt. A Kínai Népköztársaság saját szoftverrel és digitális hálózattal rendelkezik, de a külvilágtól, az Internettől nemcsak ez az eltérő technológia izolálja, hanem Digitális Nagyfal is óvja. Külföldi vállalkozások csak kínaiakkal vegyes vállalkozási formában működhetnek. A kínaiak számára külföldön nincs ilyen törvény; bárhol bármit alapíthatnak vagy megvehetnek. Nemcsak termelő és szolgáltató vállalatokat, hanem oktatási intézményeket is. Így megvettek amerikai egy zenei főiskolát is, ígérve, hogy tanárait megtartják. Majd fokozatosan kínaiakkal váltották föl őket, mintegy Szun-ce tanácsát követve, a megtévesztés útját járva.
Egy kínai pártegyetem európai országba telepítése ehhez képest nyílt és egyértelmű aktus, úgy a kínaiak, mind pedig üzletfeleik részéről. A velük kollaboráló kormány vezetője nyilván úgy gondolja, jó boltot csinált, ami zsíros hasznot hoz a családi konyhára. Az kínaiak szándéka pedig Szun-ce jegyében világos: „Így a hadseregnek akkor adjuk a lehető legtökéletesebb formát, amikor már nincs is érzékelhető formája…”
Már az azeri baltás gyilkos kapcsán kötött üzlet is jól mutatta Nemzeti Elmeerő Rendszerének világlátását és hazafiasságtól áthatott külpolitikáját, egyszersmind vezetőinek széleskörű ismereteit és hallatlan tudását: mintegy 30 ezüstpénzért kiadták egy ártatlan örmény gyilkosát ősi ellenségének. Amire Örményország, világ egyik legnagyobb befolyással bíró diaszpórájának anyaországa azonnal megszakította diplomáciai kapcsolatait Magyarországgal. Persze meglehet (s ennek az oroszbarátság már eddig is csalhatatlan jele volt), hogy a NER vezetőinek és híveinek tudatállapota már oly mértékben módosult, hogy a nemzeti gondolat legmagasabb formája számukra a kollaboráns alakjában tetőzik. Miközben józan ésszel az jut eszünkbe, amit Czuczor és Fogarasi szótárában ebben a veretes formában fogalmazott meg: „Árulásnak mondatik betüszerénti értelemben, mennyire a gonosztevő a hazát áru gyanánt tekinti, s az ellenféltől gonosztetteért jutalmat kap vagy legalább remél.“
A tágabb haza, Európa és szövetségi rendszerének elárulásáról nem is szólva.
•••
MEGJELENT: Magyar Narancs 2021.05.26 https://magyarnarancs.hu/publicisztika/mindenutt-a-spajzban-238788
COPYRIGHT Tillmann J. A.
[1] Sanou Mbaye: Africa will not put up with a colonialist China, https://www.theguardian.com/commentisfree/2011/feb/07/china-exploitation-africa-industry
; Kína Afrikában, Népszabadság 2011.02.19.
[2] Yang Liang: Die Eleganz der Literati, Lettre International (Berlin) 105, 2014 Sommer 12.o.
[3] Kínai szerszámosláda. François Jullien és Roman Herzog beszélgetése, 2000, 2005/4.
[4] Yuval Harari https://www.fastcompany.com/3066813/creative-conversations/yuval-harari-inside-homo-deus-and-silicon-valleys-new-religions
[5] Kompolthy Jób: Tíz év Kínában, Bp., 1928. 65.
[6] Ai Wei-wei “Kein Grund zu weinen” http://www.zeit.de/2015/33/ai-weiwei-kuenstler-china-deutschland-interview
[7] François Jullien: Der Umweg über China. Ein Ortswechsel des Denkens. Berlin, 2002.
[8] https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20210406-a-felviragzo-hongkongert?fbclid=IwAR2oONLazMj3upTmI06vdzHO0dLrrIMDweHbPc23Q7oTGs6iWkDiL49igjI
EUrÁzsia 